MEGŐRÜLÉS

2008. 05. 16.

Ha tudtam volna, hogy utoljára
lépek ki azon a módon, azon a kapun,
tán nem siettem volna annyira.
Tán visszanéztem volna mégegyszer, hogy könnycsepp
áztatta szememben visszatükröződjön egy angyal bájos mosolya.
Ha tudtam volna, nem rohanok így,
gondtalanul, egyenesen a halál karjába,
Én örökké ott maradtam volna, ha tudom,
legközelebb már így nem jöhetek vissza.

-

Szemelvények, Emlékfoszlányok.
Képeket helyezek el itt most szavakba
ágyazva, képeket, melyek örökké élnek.
S a valóságot nem szépítem rímmel,
Fogalmazásom sem szabályos, hisz minek?
Utálom a szabályokat! Gátak, korlátok,
csak bántanak, szűkítik a világot, a látóteret,
mindent elvesznek, s egyedül maradok,
nagyon egyedül.
Egy tollal, s egy jegyzetfüzettel.

-

Megértettem valamit. Hogy mi az igazi magány.
Az igazi magány jól esik. Nem bánt.
mert a többi ember fáj, ki velünk van,
és az kell, aki a legtávolabbról üvölt,
de hangja nem ér el hozzánk, csak mégis
tudjuk hogy van, s szeretjük.
Mikor a mellékhelységbe zárkóztam
a saját házunkban, azt is ezért tettem,
És azért, hogy senki se lásson sírni.
És jól esett. Hogy végre egyedül vagyok.
Hogy végre magamban sírhatok.
Pedig volt, ki nagyon is hiányzott...
De ő velem volt, tudom, itt belül.
S bíztatott, drukkolt, hogy túléljem. S még vagyok.

-

-Szija! Megkérdezhetem a neved?
-Miért olyan fontos az?
-igazából nem is tudom. Hogy tudjam, hogyan szólítsalak meg.
-Azon már túl vagyunk, név nélkül.
-Ez igaz. Merre tartasz?
-Nem tudom. Amerre húznak.
-Nem kényelmetlen ez a póráz?
-De. Le is venném szívesen. De nem tehetem.
-Miért?
-Még nem vehetem le. Majd egy hónap múlva. Vagy leveszik rólam, és futhatok szabadon, vagy elszakítom, és menekülök amerre látok.
-És addig?
-Addig megyek, amerre húznak, és ugatok, ahogy kérik.
-Értem én. Hát én addig megyek, bulizok, élem életem. Egy hónap múlva találkozunk.
-Remélem én is. Érezd jól magad, kedves idegen.

2008. 05. 17.

Egyszerű, sematikusnak látszó dolgok. Mint az ágy, az asztal,
a szék, a toll, s a füzet, a cipő, a kabát, a fésű,
a kályha... Mind beszélnek. Igen, mind beszélnek.
Fáj nekik, jól esik nekik, szeretik, utálják, tetszik nekik,
rosszul vannak tőle, minden egyéb.
Én hallom, mit zengenek. A kabát, kibe nem bújt senki,
a tévé, mi ki van kapcsolva, a fésű, mi nem túr a hajban,
a toll, mi nem érhet a laphoz, a lap, mit nem érhet a toll,
az ablak, hol a redőny le van húzva, a cipő, mi a sarokba
van dobva...
Az emlékek, mik darabokra vannak szaggatva. A foszlányok,
mik sikítva keresik részüket...
Emberek, kik nyújtják kezüket, arcok, kik suttogják nevemet,
s várnak, de nem mehetek, míg el nem jön az a dátum,
miért sír ez a toll, mit kezember tartok,
s tintája árad könnyként belőle, lép kettőt hátra,
egyet előre.

-

Hallom, hallom a hangodat.
Látom, látom az arcodat.
Nézz, nézz kérlek szemembe.
Súgd, súgd bele a fülembe:
szeretlek, szeretlek tégedet,
ne hagyj el, ne hagyj el engemet!
Kérlek, kérlek várj még rám,
Ott leszek, ott leszek azon az éjszakán.

-

Lement e második nap is.
A Balaton partvidékén voltam.
A tó hullámai dacosan sóhajtoztak
felém, mintha mondanának valamit.
Figyeltem, halk zúgásuk monoton volt.
Mondanivalójuk ködös, érthetetlen.
Zagyvaság - mondhatni. Papírba takaróztam,
nem állt senki mögöttem, nem karoltak át,
de nem is őriztek, talán így a jó.
A magány. Az éltet, s üldöz is
a sírba, egyenesen, a nyugalomba.
Még 30 nap, barátom, és túl vagy
ezen is. Most pedig térj nyugovóra.

2008. 05. 19.

Szabadság - de milyen?
Köze nincs hozzá.
Tévelygés az egész csupán.
Hogy nincs kötöttség,
És nincs szabály.
Ez a hőn áhított szabadság?
Hát nem. De mennyire...
Ez a lélekcsapda, mibe karmok
Húznak bele, és csak zuhanok
A mélybe, egyre inkább.
És már szinte véremet adnám
a korlátokért, miket eddig úgy
fájlaltam, de legalább tudtam,
hol a helyem a világban.
És most? Most egyedül vagyok.
Félek.

-

Nem bírom. Nem, nem, nem.
Mert minden sor fáj, minden
sor kínoz, és sárba tipor.
Minden gondolat belémvág
egy újabb sebet. Mely éget.
Egy szó: szeretlek téged!
S te nem érted.
Vagy csak nem hallod. Oly mindegy...
A lényeg: hozzád nem jut el.
Te voltál a legfontosabb:
az élet, s a halál. S míg
voltál, értéked eltűnt. De most,
hogy nem vagy, hiányod szép
lassan felőröl, s felkarolva
kísér el sírhelyemhez, s teszi
le az első virágot,
S isten áldott,
Ennyi volt az életem. Mert csak
Te kellettél volna, de te elmentél,
Búcsúd belémégetett egy örök jelet,
Mely ide kísért most, a pengéhez,
S a kötélhez, s azt látom, itt a vég.
S én csak örülök, hogy vége ennek,
A szenvedésnek, mert nélküled
e fél nap, a világ vége.
Mert én szeretlek. Szerelemből.
S ezt nem hiszed nekem, s barátnak
tartasz, de én több vagyok annál... én imádlak!
De nem látod, és ez az mi fáj!
Ennyi voltam. Egy fába vésve nevem:
Éltem, érted.
haltam érted.

2008. 05. 20.

Nagyot nyelsz, és rohansz.
A végtelenbe. Ettől az érzéstől
Minél messzebbre.
Mert addig nincs megnyugvás
míg kerget a tudat: szeretlek.
Addig nincs elmúlás
Míg a láng nem alszik el.
Pedig nem akar kihúnyni,
csak égni, lángolni szüntelen.

_

Halálos tánc.
Virágos, kék.
Középen egy rózsa.
Vörös. Lángol.
Elég. S elég.
Minden elég.
S elég volt már.
Halálos tánc.
Fájdalmas halál,
Ránéz és tudja,
mi a sorsa: biztos vég.
Kihúzzák a cetlit
a kalapból, melyen
e vörös rózsa neve
áll, s vége. leszedik fejét,
csokorba szedve
elmondja imáját,
s letűzik fejfáját
homokos földbe,
s elhintik, hogy az utókor
feleméssze mardalékát.

-

Pokol a halál.
Pokol. s mégis,
amíg itt vagyok nem jó.
Akarom hogy szeress,
De mégis úgy fáj.
S tagadom hol lehet,
S te elhiszed, hogy nem
szeretlek annyira, mint
lehet. Pedig én jobban.
Annyira, mint amennyire
nem lehet. Szerelemből.
De nem fáj, s könnycseppem
sincs.
Vagy csak nem látod.
S a sötétben sírok,
S a fájdalom szétszakít.
Felőröl.
Kezdjük előröl? Tudom.
Nem lehet.
Valami folt volt ott,
Eszembe is vésve.
De nem kérzedek inkább,
Hogy bűnbe esést
elkerüljem. Mert te
nem teheted. Neked
ilyennek kell maradnod.
Bűntelennek szememben.
Mert ha ez a kép nincs,
miért is élek én?
De nem is számít.
Nem érdekes mit
érzek igazán.
Az a fontos: te lásd,
amit szeretnél. És megkapd.
Tőlem meg fogod.
Ha azt akarod, hát
leszek a barátod,
Vagy ahogy szeretnéd.
S tudod, velem játszhatsz,
Velem csinálhatsz mi jól
Esik, én úgyis visszajövök.
Nem tehetek mást, hát
Ha ennyit kapok, az is jó,
Mert tőled van, s ez számomra
Kincs.

-

Megvan végre.
Egy gyógyszer sebeimre.
De egy a baj.
Sebem túl nagy,
A gyógyszer kevés.
De tán nem fáj annyira.
S igaz, hogy fém,
Acél, és gumi. De ő
legalább velem van.
És érzem, hogy segít.
Buta dolog talán, hogy
hozzá, intézek szavakat.
De megérdemli. Hisz
Ő számomra a legjobb
ember. Még ha más szerint
nem is az.

2008. 05. 21.

Színjáték az egész.
Mosoly ült arcomon
míg hallgattam szavaid
tények, mikben igazság
alig ha lakozott...
De nem zavart.
Örültem hogy hallak.
Színjáték az egész.

-

Ki hazudott? TE.
Zárta le szavait.
Ezen sorát hozzám
kívánta fűzni.
Csakhogy ki is
igazából az a TE?
Biztos, hogy nem ÉN.

-

Megsértettem.
Problémás. ez az.
Az igazság mindíg
fáj azoknak, kik
folyton csak hazudnak.
Talán lassacskán
megszokják, hogy
néha visszakapják
amit megfőztek.
Bocsánat, hogy szerettelek.
Bocsánat, hogy tiszteltelek.
Bocsánat, hogy hittem neked.
Bocsánat hogy törödtem veled.
Mégha észre sem vetted.
Bocsánat hogy érted éltem.
Ígérem, többé nem fordul elő.
Segít majd rajtam a puskacső.

-

Hogy mit is akarok igazán?
Gyermeteg világomba révedni,
És elhinni, mit régen hittem,
Hogy van ember e világon,
Ki nem tud a szemembe nézve
hazudni.
Kinek nem célja mindenképpen
átverni.
Ki sosem akar, és nem is tud
félrevezetni.
Kiben életemben sosem fogok
csalódni.

-

Most hozzád szólok.
Akihez még érdemes.
Ki megérdemli szavaim,
Ki megérdemli törődésem.
Kiben még bízok egy kicsit.
Hidd el, téged senki
soha nem bánthat.
Benned nem tehetnek kárt.
Veled nem tehetik meg ezt.
Nem fogom engedni.
Van egy tiszta lélek, s én
nem hagyom őt elszállni.
Mert ha ő nincsen, akkor
kérdem én: Mit keresek én itt?

2008. 05. 25.

Most elmondanám,
Mit érzek, de inkább
Maradjon titok számotokra.
Kik nem látjátok át
Érzelmeim dús falát.
S kit belelátnak lényembe,
Megérthetik, mi
játszódik le idebent.

-

Forog a kerék, s én várok.
Fogalmam sincs mire.
Kihullnak szögek és talán
úgy gondolom, be kéne
csavarni egyet...
De melyiket?
Volt egy rozsdás hibás,
De egyedül az hagyott nyomot.
Elszáradt, s mégis,
Az volt ott előtte, s megjelölte
rozsdával a helyét tán örökre.
Volt egy másik fénylő,
Azon ragasztó volt.
S odaragadt a kerékhez.
Nehezen lehetett csak
Leszedni onnan... talán
nem is kellett.
A harmadik könnyen volt
csavarozható, ám a
menet elég kajla.
Gond biztos lett volna
vele, hiába volt
arannyal kirakva.
A negyedik beesett
A sötét sarokba, s nehezen
lehetett utána nézni, hogy
egyáltalán stimmel-e
a menet az anyjába.
Az ötödiket belecsavarták
egy másik anyába gyorsan.
De látszott azért, hogy
frissességében kilógott
s nézett a nagyvilágra.
Az anyacsavar magányosan
Nézett körbe a csavarokra,
S várta, melyik törön rája.
S nem tudta a barkács,
Mitévő legyen, de tudta,
Abból csak gond lesz,
ha mindet belepróbálja.
Úgy döntött hát inkább,
Hogy...

2008. 05. 29.

Vannak dolgok mik elmúlnak,
S vannak, mik örökké élnek.
Vannak arcok, mik halványulnak,
S vannak kik elkísérnek mindenhová.
Vannak kezek, mik símogatnak,
S vannak mik ütnek,
Vannak szemek, mik ránk néznek,
S vannak kiks sírnak, vannak kik égetnek
két szemükkel, tekintetükkel
Mindent elárulnak.
Vannak kik szeretnek,
Vannak kik gyűlölnek,
S van akit nem érdekel,
Hol is vagyok, és mit teszek.
S mégis, így szép e világ:
Szeretünk, gyűlölünk,
Örülünk, s szenvedünk.
Élünk, s majd meghalunk.
Mert ellentétek nélkül
Nem lenne a lét egész,
Csak egy félgömön járnánk,
S leesnénk róla.

-

Elment egy régi kör.
S nyílt egy új. S beleálltam.
A réginek még mindíg
kicsit tartom a hátam.
S ütik még néha, s fáj,
mert még tartozom oda,
De belső gépezetem
rég nem oda diktál.
Már egy új körben állok,
S talán ez a természetes,
Ha még korai is csupán.
Néha visszatérnék, de
mégse: a vizet felkavarták,
S félek, megfulladok.
Inkább úszok, az új körben,
Mert tudom: itt tényleg
biztonságban vagyok.

2008. 07. 07.

Milyen furcsa lény ez az ember...
Míg más lény életével játszik,
S ha megunja, egyszerűen:
Megöli, vagy megmenti életét.
S saját életét önkezűleg,
Lassan, de biztosan eltaszítja önmagától.

-

Mert szép is e nap,
Meg nem is.
Mert volt jó is,
S rossz is.
Mert mosolyogtam ma,
Mert gondolkoztam ma,
S ma talán újra feltámadt
bennem az eddig
lustán szunnyadó alkotás.
S íme, újra írok.
Újra érzek, s érzem
A levegőt, hogy táplál,
S meríthetem ötletem belőle,
Mert minden mi szép
Itt van körülöttünk,
Csak elhaladunk mellette,
Mint ha porból lenne az egész,
mintha összedőlne a homokvár,
Pedig beton az alapja.
Csak meg kell vizsgálni,
Alaposan.

2008. 08. 08.

S vonul csak a sok marha.
Igát húzzák maguk után,
S észre se veszik,
miben fárad el a nyakuk.
Tekintetük előre szegezik,
Bámulják a nyíló virágokat,
S elhiszik a világnak,
Hogy az egyik értük kelt ki.
Bégetnek, kukorékolnak,
Huhognak, pattognak,
Szaladnak előre,
mintha ellopnák előlük
Az üres helyük.
Ezek vagytok,
hölgyeim, és uraim,
nőstényeim, s kannjaim.
Nesze neked, pohár víz.

2008. 10. 22.

Minek is feküdnék az ágyba?
Hisz tudom, nem vár ott az álmom.
Csak a magány uralja testem,
S belezárva én. Egyedül.
Megőrülök. Érzem. Egyszer teljesen.
Kihullik az utolsó hajszálam is majd,
S üreges arcom némán tekint
vissza rád a bitófáról.

-

Léptem egyet, Kettőt vissza.
Majd hármat előre, Négyet vissza.
Elmentem így nagyon sokáig,
S a végén egyre jutottam:
Én végig egy helyben álltam, s vártam.

-

Mikor találom már végre meg azt a követ?
Egy követ, mit rég óta keresek.
Egy követ, mi azt jelenti: megnyugodtam végre.
Egy követ, mi a kutat jelöli innen.
Egy követ, mi a megváltást hozza el a kezembe,
Egy követ, mely azt jelenti, hogy végre nem itt vagyok.
Egy követ, melybe nevem van vésve,
Egy követ, melybe bele van írva halálom napja.

-

Azt hiszem, látom már mit vártam.
Hogy boldog vagy, Boldog, nélkülem.
Most már immáron küldetés véget ért.
És itthagyhatom békében e világot.
Isten veled, És ne félj egyet se,
Megtaláltam én is a nyugalmat végleg.

2009. 01. 10.

Új év, új kezdet.
Azt mondják, most hozd helyre mit elrontottál.
De miért? Mégis miért gondolják?
Ha hibáztál, miért kell kivárnod,
Míg az év számot vált?
Ha hibázol, miért nem javítasz rajta?
Csak akkor változol, ha más is változik?
Talán nem ezen kéne változtatnod?

-

Egy év, mikor csalódtam,
De utána, megtaláltam azt,
Akiért érdemes volt eljutni eddig.
Tudom, hogy miért éltem túl mindent.
Egy év volt, melyben megváltozott minden.
Meghaltam. És megszülettem.
És immáron nem az vagyok. De mégis...
Én vagyok, és nekem ez így jó.

2009. 02. 17.

Újabb galamb szaladt át
a szélvédő jéghideg peremén.
Szárnyait megkarcolta,
Vérét mártotta a poros ablakra.
Elgázolta a kamionsofőr.
S mit sem bánva haladt tovább...
Tán ő is aludt a volánnál...
Kiderül, a legközelebbi kanyarnál.

2009. 02. 20.

Tudom hogy a halál hideg karmával szemben állok...
Tudom, és mégsem menekülök.
Tudom, hogy a végzet nyila felém száll...
Tudom, és én mégsem fordítok hátat.
Tudom, hogy többé nem marad semmi, miért élnék,
Tudom, hogy elvesztek ma mindent...
Tudom, hogy életem értelme homokként fut ki tenyeremből...
Tudom, de én mégis tovább lélegzek.

Üreset.
Levegőt.
Semmit.

2009. 02. 24.

Ez lettél.
Itt ülsz és rajzolsz a hóba,
Hogy értelmet találj az életednek.

Ezzé váltál.
Füledbe mászik a törött nóta,
S rázod magad, mintha muszáj volna.

Ez vagy.
Árnyéka csupán régi önmagadnak,
Halvány emlékfoszlánya a tudatnak.

Ez lettél.
Önmagaddal hangosan beszélsz
Egy padon ülve álomképekben élsz.

Ezzé váltál.
Törött váza lelkedben többé nem szállít
Vért az agyad rejtett, kihalt zugába.

Ez vagy.
Egy koporsóban fekszel, s mégis öklöddel
vered az üvegajtót, de kinyitni senki sem fogja.

2009. 02. 26.

Egy hal vagyok a sivatag közepén.
Csapkodok, kapálózok,
De semmire nem megyek tetteimmel,
Innen többé ki nem juthatok.
Fogalmam sincs hogy kerültem ide,
De tudom, nem itt volna helyem,
De te nem karolsz fel,
Innen ki többé már nem viszel,
A börtön ajtaja melyen kisétáltam veled,
Újra rámzárult, fekszem a sötétben,
s te többé már nem nyújtod a kezed.

2009. 03. 13.

A lelkem vésőt, s kalapácsot adott a kezembe.
S ezekkel verem örökké tán a fejembe:
Ezt a dallamot még egszer meg ne halljad!
Vagy tán mégis? S elgörbül a véső.
Még talán nincs is annyira késő?
Még talán elteszi a kést ő?
Még lehet, hogy eljön a boldog idő?
Vagy tán el kéne menekülnöm lelkemmel,
Míg van benne élet, mentsem, vagy tán
Újraélesztjük, valami szúrós szagú vegyszerrel?
Kár lenne érte, azt mondanám, S úgyis:
Zárva a kémia szertár.
Tán jobblesz ha szívemet is lakatra zárom,
S várom, hogy az álom valóra váljon.
Vagy mégis, Ha tán ezek az ujjak
Mélyen a vörös hajba túrnak:
Kiltör-e még a festéknek szaga?
Vagy elhallgat végre a mult század dala?

-

Kérdőjel. Kérdőjel. Kérdőjel.
Pont. Pont. Pont.
Felkiáltójel. Felkiáltójel. Felkiáltójel.
Vessző. Vessző. Vessző.
Kérdem, Nem válaszol.
Mondom, Nem hallja.
Kiáltanék, de minek?
Tán inkább felsorolom.
Mit érzek,
Mit látok,
Mit hallok.
S monoton visszatér.
Pont.
Pont.
Pont.

2009. 03. 16.

Nem látok talán?
Megvakultam?
Mélán nézem a tájat.
Megőrültem?
Nem okultam.
Csúnyán megbuktam.
S mégis. Rámnéz. Vagy mégse?
Csak ő tudja.
Valami van mosolya mögött...
Halványszürke fájdalom.
Könnycseppek... egy, kettő...
Tükörbe nézek délelőtt.
S őt látom délután.
Este vele fekszem,
De reggel üres az ágy.
Elvitte az álmom.

-

Mi értelme van a színjátéknak?
Nem lehet egyszerűen csak boldog lenni?
Vágjunk hozzá jó képet. Fessük le íme:
Van benne szép kék, mert az víg.
Van benne piros, hisz ömlik szívéből a vér.
De nem. Te ezt nem látod. Csak mégis!
De mégse, barátom, ez nem neked való.
Csak ő tudhatja, te csak lásd a kéket,
Vágd el a zsinórt, talán itt a véged.
Kell ez a színjáték? Mosoly ül arcomon,
Könnyem belül veszik el,
Talán egyszer megszokom.
Vagy mégse?
S síromon feliratként díszeleg:
Ő volt az őszinte ember,
S ebbe halt bele.

-

Van valami magyarázat arra,
Hogy miért szarik a liba a zsákba?
Miért szeleteljük fel a tortát cikkekre?
Sőt egyáltalán miért kör alakú?
A kútba emberek miért esnek be?
A krokodilok miért nem hallgatnak zenét?
A hangyák miért nem tudnak két lábra állni?
A halaknak miért nincs hangjuk?
Nem akarnak beszélgetni?
Miért írom e sorokat, hisz nem is érdekel...
Hisz csak egy kérdés van igazán,
Mire a választ várom, de sosem érkezik...
Meddig kell mosolyognom, hogy egyszer
őszinte is legyen ez a fapofa?
Vagy hányjak a plafonra?
Esetleg kössem fel magam oda?
Lehet jobb volna,
De mégse! Nem jött el az én időm,
Még folyik az én harcom, s addig
A vér is ereimben.

2009. 03. 30.

Zavarodott elmém.
Nem tudja pontosan melyik sarokba nyúljon
Segítségért? Talán.
Mégsincs kiút a pokol égető tüzéből mostmár,
S itt fogok feküdni.
Vérben ázva, betűket égetve száraz ajkamra...
Neveddel álmodom.
Nevetve futnak a réten a pihék. S mégis egyszer
Mind elfújja a szél.
Sosem akartam meghalni igazán, de mégis tán:
Megszületni sem.

2009. 04. 05.

Csak csendben ül, és vár.
Némán. Magányosan.
Szembenéz a világgal.
S kapja a pofont.
De ő nem huzza vissza arcát,
Inkább tartja a másik felét.
Oda is!
Taposs el!
De mikor senki se látja,
Mikor magányba zárva
Egyedül ül a lépcsőfokon,
Cigarettájában a parázs kialszik,
S nem marad mi megvilágítsa arcát...
Csak ő érzi, senki nem látja,
Hogy egy könnycsepp halkan
Legördül rajta.

2009. 04. 12.

Perelj szúrós tekinteteddel,
ha úgy érzed, Ilyet Nem érzek.
Csak tudnod kell,
én mégiscsak érted élek.
Zavarodott lelkem kiutat keres,
nem Illeti e fájdalom,
mi belülről égeti vérveres
Pozsgás arcát látom
minden napon, s éjszakán,
Ágyamban fekve gyengén
Lélegzem Mit Az ég adott:
s meghalnék a végén.

2009. 04. 20.

Hazugságokból szőtt hálón
Próbálunk meg egyre feljebb mászni,
De hamar rájövünk: Zuhanunk.
Próbálnánk kapaszkodni,
De minek? Hisz értelme nincsen:
S mégis tán beköltöznél
Téveszmékből épített palotádba?
Vagy legyek inkább hajléktalan?
Mindegy, problémánk megoldhatatlan:
Minden elmúlt mi szép volt régen.
Az egész már csak egy értelmetlen
Küzdelem, s mégis:
Egy érzés még mindíg bennem él:
Egy érzés, mely akkor még kellett,
Akkor még örömkönnyeket fakasztott,
Ma már csak a keserűség tavát
Terebélyesíti tovább és tovább,
És úgy látom talán fel kéne adni,
Hiszen nincsen már híd,
Hol át szeretnék menni,
Nincsen lábam sem,
Hogy át tudnék ugrani?
Nem. Én nem tudok. Gyenge vagyok.
Nagyon gyenge. De egyet tudok:
Ez a láng innen el nem tűnhet. Soha.

2009. 04. 28.

Mosolyogva néztem fel az égre,
hiába is fájt legbelül…
Tudtam, nem az én harcom már.
És letettem a kardot.
Miért van az, hogy sokszor fáj,
Mégis sima arcod,
És nevetve nézel rám, vagy elmész némán,
Mindegy, ahogy gondolod.
Csak mégis fáj, hogy hátam mögött elosonsz,
Szó nélkül…
Mégse kiáltok utánad, csak menj!
Tudom, nem érdekel.
Te nem érzed belül e késdöfés nyomát,
Hisz te szúrtad belém,
Neked nem fáj minden csepp vér, mi kifolyt,
Hisz enyém a seb,
Te vágtad, De mégsem haragszom rád:
Neveddel játszik a szél.
Kinézek, s látom: hol belekap hajadba.
Süt a nap,
És mégis én itt vagyok a sötétbe bezárva,
S itt is ér az alkonyat.

 2009.05.19.

Mit kéne tennem?
Fogalmam sincs.
Jéghegyeken ülök,
Szívem belefagyott.
Egy test vagyok csupán,
Üres a belső: a kín gyalázza.
Kését újra és újra belém:
Döfd már erősen kérlek!
Csak arra vágyok, hogy érezzek!
Hogy fájjon végre,
És elmúljon az egész.
Miért nem tud?
Miért vagy még mindíg itt?
Ha előre nézek, miért megyek hátra?
Tarkóm a plafonba kap,
Az élet egyre csak alacsonyabb,
Utam hosszú, poros: magányos.
Takaróm nincs, a földön alszom,
Étkem sincsen, s tüzem annyi se,
Egy cigaretta a zsebemben,
Ha nem lopta még ki az élet,
De mire megyek vele,
ha nem tudom Meggyújtani már?
Ajtódon miért kattant a zár?
Én még mindíg itt sírok előtte,
Hogy beengedj még egyszer.
Tudom, nem fogsz. Miért is tennéd?
Másfelé tekint zavart elméd.
Hidd el, én is szivesebben
Állnék talpra s mennék innen,
De törött a lábam, s néma a szám,
Kiálltanék, de nem hallja senki,
Én futnék, de nem tudok talpra állni,
S csak ülök a jégen, míg fel nem olvad,
És akkor végre beleflladok örökre.

2009. 06. 16.

Igavonó ökör.
Fiam, húzd csak.
Könyvek a polcon.
Szépen rendben.
Emeld le mind.
Tedd el elmédbe.
Had fájjon súlya.
Értsd meg mit nem lehet.
Idd meg ételed,
Edd meg italod,
Így éld életed...
Így éld halálod.

-

Nappal a nap.
Éjjel a vér.
Nappal a világos.
Éjjel a sötét.
Nappal a remény.
Éjjel a fájdalom.
Nappal ébren.
Éjjel álmodom.
Nappal te,
Éjjel ő.
Nappal a szerep:
Éjjel ugyanaz.
Nappal nem látlak,
Éjjel tán velem vagy.
Nappal hiányzol,
Éjjel csak félek.
Nappal halok.
Éjjel sem élek.
Nappal mennk csillagok,
Éjjel viszont beszélnek.
Nappal keresem őket,
Éjjel csak hallgatom.
Nappal kereslek...
Éjjel nem talállak.
Nappal fáj hogy nem látlak,
Éjjel oly távol vagy...

-

Honnan jött e démon világra,
Ki lelkedet elrabolta,
Széttépte lényedet, de miért?
A sötétebb holnapért?
A pokol oltárán feláldozták lelked,
Mintha nem is lennél saját véred.
Kárhozott a tested.
Fájó tenyér érintése,
Reszkető ajkak összezárják a szót,
Kicsúszni nem fog többé
Repedező tudatod közt.
E szétzuhanó világban
Te sem vagy más:
Csak egy folt a zsákon.

2009. 07. 21.

Tükörbe néztem reggel.
Nem láttam, ki az ki ma felkelt.
Testem üres. Leeresztem karom.
Vágyaim kihűltek. Szivem egyre erősebben lüktet.
Lopott érzések keringtetik a vért bennem.
Egy szív dalol, kardját mélyre szúrja.
Mintha még harcot vívna. De az ítélet már kész.
Bezárt már az ülés, lecsapták a kalapácsot már.
Mintha mégis ki akarná húzni a talajt alóla.
Biztos pontba kapaszkodva repül a bizonytalanba...
Vár, hogy beteljesüljön, mi sosem fog.
Boldogság.. Oly távol már.
Remény... Rég halott már.
Minden vágy egy ujabb elesett vár.
Mégis ha letekint a mélyből, könnye csordul. Miért?
Az igaz szó most oly nehéz. Minden nap ugyanaz az ébredés:
Kevés.
Ugyanaz az ágy, s a lepedő... De kit takar?
Reggel ki ölel majd át, ha lehull minden levél?
Szépen, lassan ujjaim közül száll a világ.
S tovább forog, meg nem áll. Nélkülem is elél.

2009. 08. 02.

Táncolj csak a mérlegen,
Mi már pengeéles,
Vergődj csak a felszínen,
Hátha alázuhansz.

Állj fel majd egyszer,
Ha úgy érzed érdemes.
De tudd: Álmod mit kergetsz
Soha el nem érheted.

Karodat magad láncolod
A föld alá ásod súlyodat
Arcodat magad torzítod,
S így nem lát meg angyalod.

Volt egy álmod. Elment.
Még itt él mindíg benned.
Életed zsebretett, s sodor,
Néha még bégetsz egyet.

2009. 10. 12.

Valamit mindíg elszámoltam.
Talán most így állok itt.
Sosem tudom mikor írom majd
Éltem utolsó sorait.
Tán pont ezek azok. Tán még soká.
Félek közeledik a hajnal.
S akkor majd minden fájni fog.
Egy csepp víz. Sokat tenne most.
De szomjan vesztem.
S lassan érzem vesztem.
Hogy e világban elvesztem,
S mi fontos, azt elvesztem,
Én máshogy terveztem,
De mégis ide érkeztem,
Más voltam, ez lettem.
Ez volt az én életem.

2009. 12. 07.

Vár az éjjel, gyermekem.
Elszállt az élszakai csók már.
Leégett hegyek tövében ülve
Nézelődöm. Mi ez a világ?
Fura látvány. Teremtő...
Ezt te is így akartad akkor?
Vagy mi formáltuk át?

Képünkre jobban illik eme roncs.
Szekerét nehezen indítja be.
Makacs az öszvér, és talán
Nincs is miért elindulnia.
Hová ez a nagy sietség?
Menekülés már nincs.
A visszautak mind lezárva.

Fáj az igazság, de mégis
Érzem, lassan feloldódok,
S eggyé válok az üres léggel...
Mindíg visszaesek ugyanide,
És nem látom értelmét se, mégis:
Újra, és újra elindulok.
Talán tényleg bolond vagyok?

2010. 03. 01.

Ketté szakadt lelkem
Három irányba tart.
Félek, sosem ér véget
A mindent felörlő harc...

Látok szemeket, csillagokat
Lelkeket elégni a telihold alatt,
Várjuk az ébredést, hiába:
Sírunkban fekszünk régóta.

Keresztet vetettünk hát az életre,
Végeztem ezzel. Vagy nem is.
Határtalan határozatlanság
Homályosan ölel körbe...

Végül megfulladok tőle.

2010. 11. 24.

Átléptem egy határt.
Sötét alakok vesznek körbe,
Én itt állok egyedül.
Egymagamban, széjjeldobált ampullák,
Hátrahagyott emlékekkel,
S villámként csapnak újra és újra
Csak még mélyebben
Agyam legbelső kis szobáiba költöznek.

Félek. Nem félek, rettegek.
Könnyem úgy fáj, úgy érzem vérzek,
S mégis ha ránézek,
Színe nincs a vérnek.

Reszketek, fázom.
Félek, elveszett az álmom.
Nem tudom, megnyugvás vár e...
Egyedül vagyok. Nagyon.

2011. 07. 16.

Nem megy, nem megy.
Akármennyire is szeretném...
Egy értelmes gondolat,
Egy józan gondolat,
Nem hagyja el ajkam
Már tán egy éve.
A tollamat messzi hajítottam
Barátaimat mind eltaszítottam
És mindenki mást,
Kik csak hátba szúrtak,
Az életben egyedül bolyongtam,
S megnyugvás volna érzelmek nélkül,
De a belső hang, mint felbőszült vonat,
Csak zakatol, füstölög, sípol, és berreg,
Soha, soha, soha nem enged.
Véget kéne vetni ennek.

2013. 04. 05.

Úgy csinálok, mintha minden rendben lenne.
Minden jó, békés, minden úgy megy, ahogy azt szeretném.
Úgy teszek, mintha boldog lennék, nézek rád,
és mintha csak viccelnék, de, mikor nem látod,
mikor úgy érzed már rég háttal állok…

A tükörből titokban csak téged nézlek.
Igen, követünk el mind hibákat,
és nehezen ismerjük be ezeket.
Sokszor, mire odaállunk, mire felkészülünk arra,
hogy beismerjük, már késő. Itt vagyunk megint,
ugyanott ahonnan évekkel ezelőtt jöttünk,
fáj, és mégis, ha elmúlik, hiányzik. Miért jó?
Az embernek mindig is szüksége lesz a szenvedésre.

Végre érzek - gondolta.
Hát jó lesz ez is, fájdalom, ez is egy érzelem.
Rég volt ilyen is. Ha nem bánt senki,
sosem okoz gondot, az emberi természet ilyen -
felsérti magát mások helyett is.
A világ felé tátongó sebekkel állok most itt,
és kérdezem, mi értelme volt?

Késő már. Nagyon-nagyon késő.
Gyenge vígaszokkal leplezed, hogy mit hiányolsz,
nem volt jó, de te is tudod, a tavasz, csak addig tél,
míg ki nem szalad, onnantól már rügyeznek a fák,
hogy az ablakból figyeled csak.

Elmondanám, ha lehetne, eléd állnék, s üvöltenék -
de félek, egy szó se jutna ki lelkem börtönéből.
S csak némán, nevetve legyintenék,
mosolyogva sétálunk el egymás mellett,
intünk, mint vonatnak, mehet tovább, újabb állomás…

Kialszanak a fények lassan, álomba merül a világ,
csak az én szememre nem derül, mint figyelem az eget,
s a csillagok választják párjukat - s velük szemben én: egyedül.
Hideg az ágy, s kemény a párna, ismerős a dallam,
de nincs hozzá hang, ki súgja:
még mindig, s örökké szeretni foglak.

Elengeded a kezem, s zuhanok:
de nem kapok utána hagyom, hogy elnyeljen:
jobb lesz ez így, azt mondták,
s a nagykövnyben is talán így volt megírva.
Nem értem hát, miért van az, hogy azóta,
körbe, s körbe táncolok, újra, s mindörökké visszatérek.
Mert másnak szabad, mit neked nem lehet,
mert kardjuk tompa, s pisztolyuk vak, sértetlenül megyek tovább,
de ha eléd kerül bármi, mi dobog, tudom, menten felrobbanna.

Miért van az, hogy a tudat addig képes elnyomni, míg nem fáj?
S miért csak akkor lesz erős a szív, mikor már késő?
Az agy, a mindenttudó, halálba parancsol újra, és újra,
majd fejjel szaladunk neki a falnak,
s végül ki vérünk pumpálja lesz gyarló számunkra.

Mikor vétkezünk, nehéz a szó.
Nehéz kimondani.
Sajnálom. Elrontottam.
S nem az a hős, ki lerohanva megteszi,
nem az nyer, kinek győzedelmeskedik a fél:
hiszen az lesz a néma, ki békére lel,
hol a kézfogás lehetetlen:
ott törik el minden, s marad egyben.