Lehullott a levél a fáról.
Leesett a tál az asztalról.
Darabokra tört szanaszéjjel,
Csak mint a szívem tegnap éjjel.

Kidõlt egy fa tegnap éjjel,
S találkozott a magas a méllyel.
Hozzáért a szívemhez egy lány,
S már nincs helyette más csak magány.

Hozzáért a szívemhez éjjel,
Hogy körmeivel tépje széjjel.
Hagytam hogy megérintsen hiszen
Azt hittem ápol, mert szeretem.

Simogatás helyett azonban
Kitépte a szívemet onnan.
S most üres lyuk tátong helyette
Szívem az övé lett örökre.

--

A hajó elsüllyedt,
de benne voltak még.
Vízzel is telelett,
A tûz még mindig ég.

Hiába is próbálom,
Sehogyan sem feledlek.
Még ha nem is akarom:
Még mindig szeretlek!

Adj egy esélyt én nekem,
Hogy boldog legyen életem!
Hogy újra vidám legyek,
S hogy õszintén nevessek.

És a hajó felbukkan
A szerelem lángra lobban.
S bolgdogan evezünk együtt
A nagyvilágban mindenütt.

--

Mennyien vagytok ti
Magányos virágok!
Nagy vétek letépni
Egy társas virágot.

Csak azért letépni
Egy ártatlan növényt,
Hogy oda tudd adni,
S szerezz némi reményt.

Boldogulásodhoz
egy nõvel amelyik
Büszke tartásodhoz
A legjobban illik.

Kioltasz egy életet
S a sajátod élheted
Boldogságban, békében,
S hogy mindened meglegyen.

Ez kell neked? Biztosan?
Lelki békéd odavan.
Benned örök seb marad:
Egy élet rajtad szárad.

Merre tovább, te sem tudod.
Saját sírodat megásod.
Belefekszel, benne nyugszol,
S kikel a virág sírodból.