Hosszú fekete köves út
Előttem megnyílt, s lezárult.
Indultam lassú léptekkel,
Halkan, háborgó lélekkel.

Néztem mereven előre.
Szemben az éjjelek őre,
a hold világított reám
Ettől csendes az éjszakám.

De csend számomra nem nyugvás.
A halk zaj néma kiáltás.
Rohanok a széles úton
Maradni már nincsen módom.

Lefagyott a beton, fénylik,
Hó leesett, takar térdig.
Vacog fogam a hidegben,
Nézek előre meredten.

Könnyem ráfagy az arcomra,
Kacagó jég fagy ajkamra,
Kezeimben megfagy a vér,
Talpam alatt ropog a dér.

Ahogy az út csak haladott,
A hó lassan felolvadott.
Megláttam egy hóvirágot,
És tudtam: kitavaszodott.

Szám mégse kerekedett fel,
Napot felhő kergette el.
Tudtam, hogy tovább kell mennem,
örökre út porát nyelnem.

Meleg lett. Egyre melegebb.
Melegtől sem kellemesebb.
Izzik a beton, s izzadok,
Hőségben majd szomjan halok.

Nyári záporok kergetik
Napot kelettől nyugatig.
Futok, hátha utolérem.
Reménykedek, hogy túlélem.

Lassan barnuló levelek
Kisérik ki a meleget.
Sárgás avarban taposok,
Többé soha meg nem állok.

Lehullanak a lombkoronák,
Megyek ködös tájakon át,
Reggelre leszállott a dér,
S beköszöntött újra a tél.

Eltelt egy év, kettő, három...
S én csak nehéz utam járom.
Ha majd egyszer meg is állnék,
Vissza már nem fordulhatnék.

Vissza már nem fordulhatok,
Akármennyire akarok.
Percek, órák, napok, hetek,
hónapok, évek csak telnek.

Hosszú fekete köves út
Sok-sok fekete köve rút...
Amíg emlékek üldöznek,
Menekülök, menetelek.