Már megint itt ülök. Egy hosszú, szürke, sötét folyosó. Hideg van. Kicsit nedves az idő… Ülök a földön, egy kartonlap van alám terítve. Támasztom a hátammal a falat. Lassan, bátortalanul felállok, s körbenézek. A folyosó végeit nem látom, az egyik fele világosságba, a másik fele sötétségbe vész. Elindulok. Nem tudom hogy merre. Előre szegezem tekintetem, s ballagok. Csend van, nesztelen lépteimnek is üvöltő hangot kölcsönző csend. Egyszercsak megtorpanok. Fáj a fejem… Igen, ismét nekimentem a falnak. Hirtelen valami megtöri a csendet…. Egy csepp vér hagyta el a testem, s landolt a betonpadlón. Pulcsim ujja mély vágásokat takar. Leveszem a pulcsim, áttörlöm vele sebeimet. Felnézek. Nem látok semmit, csak betont. Ledobom a pulcsimat a földre, és ismét leülök. A földön egy tócsa. Belenézek, és egy arcot látok. Ez a test, melyben valaha én voltam, de ez már rég nem engem takar. Arcom ápolatlan,m borostás, beesett, falfehér, s szemem alatt egy óriási monokli éktelenkedik. Szám mellett egy hatalmas vágás. És ismét valami megtöri a csendet. Egy könnycsepp.