Nézem fentről a tájat. Fehér... mindent hó borít. Egyszer csak megállok... Leszállok. Leülök egy ház tetejére. Magasan vagyok... lenézek. Lent egy kislányt látok. Egy aranyos kislányt. babakocsiban fekszik... Tolja az anyja befele a lakásba. Odafent hallom hogy lent egy idősebb női hang felkiált "Hát itt a kis Vivike!" Vártam. Tudtam hogy ide még visszajövök. Tűnődtem... az idő telt... Én minden este ott voltam a ház tetején. És vártam. Csak vártam csendben. Sosem láttak meg. Sosem hallottak meg. Láthatatlan voltam. Éj sötétjébe takaróztam.

Teltek az évek... Fagyos télből lett forró nyár... majd újra fagyos tél... Fent ültem a tetőn, dideregtem fagyos téli éjszakán... Évek óta megszokott helyemen ültem... de ekkor valami egészen más történt mint eddig. Kilépett az ajtón a "kis Vivike". De ezúttal már nem kislány volt. Nem. Többé nem. Itt már egy nő lépett ki az ajtón. Féltem. Izgultam. Égtem. Belülről. Lángoltam. Körülöttem felolvadott a jég... S egy vízcsepp leesett. Vivi, ő az angyali teremtmény, ő, ki most már egy csodás nő, hátrapillantott gyönyörű kék szemeivel... De nem látott. Nem láthatott. Sötétségbe takaróztam. Egy fiú állt a kapu előtt. Őt várta. Kezét ragadta, és elmentek. Ott maradtam a tetőn. Vártam. Vártam hátha visszatér.

Teltek a napok. Hetek. Hónapok. Évszakok múltak... Évek szálltak... De Vivi nem jött vissza már. Én csak ültem és vártam. Hátha megpillantom egyszer. Nesztelen-zajban ülten 100 meg 100 év elteltével is ugyanott... De őt nem láttam már soha.