Visszaemlékezem.

Mikor még éltem. Még szerettem. Még éreztem. Még reméltem. Veled voltam, szerettelek, mint még senkit soha. De az élet mostoha. Fájdalomba kergetett, beburkolt, megkötözött, és kidobott, mint megunt játékot.
Fújt, esett, és fáztam, dideregtem, féltem. Nélküled, én, egyedül. Magányosan sötét falak köt, szürke ruhákban sápadt-fehér arccal, remény nélkül egy kis szánalmas, siránkozó, rimánkodó ember saját fájdalmába fojtva: én.

Visszaemlékezem.

Mikor még oly szép volt minden. Mikor még oly egyszerűnek látszott. Oly szépnek tűnt a kincs, mi szemedben fénylett, és oly közeli volt. És mosolyod őszinte volt, és gönyörű, szebb minden égi tüneményénél.
Mikor még azt hittem, hogy lehet az élet szép is, hogy lehet a szerelem jó is.
De megváltozott. Megváltozott minden. Fény helyett sötét lett, eltűntek a színek, csak szürke van, fekete, s fehér. A melegből hideg lett, és minden, mi közel volt most olyan távolra tűnt... Tekinteted nem veted már rám, kezed nem nyújtod már felém... És én meghaltam itt, legbelül.
S újra felveszem az álarcot. Nem is tudom, miért. Hogy úgy lásd, hogy vidám vagyok, vagy inkább csak azért, hogy ne lásd, hogy idebent, az álarc alatt sírok.
Idebent, az eldugott sarokban, a féltve őrzött titkos szobában kuporgok térdemet átkarolva nézem a földet, ahogyan könnycseppeim landolnak meg-meg törve a csendet, mely a szobában uralkodik. A mély szobában, hol csak egyedül vagyok, igazán egyedül. A szobában, melynek kulcsát nyújtottam feléd, de neked nem kellett... S most itt ülök életuntan, összeroskadva... nélküled.

Visszaemlékezem.

Mikor még nem voltál. Csak jártam az úton, csak kerestem a helyem. Hogy merre tovább. Megláttalak, és már tudtam. Tudtam merre kell venni az irányt. És most... Most csak egy helyben ülök, bezárva, egyedül, csak visz a sodrás, az áradat lesodor, fojtogat. S belefulladok a patakba, s nem talál rám senki. Örök homályba tűnök el a földről, s senki nem emlékszik majd másra, csak egy bolond srácra, aki mindíg mosolygott. S hogy mi volt belül? Senki se tudja. Senki se kérdi. Senki se látja.

Visszaemlékezem.

A tűzre. Mi égett érted... bennem. Csak mindíg elfelejti az ember, hogy a tűz pusztító... hogy a tűz éget. S hogy fáj. Nagyon fáj. A tűzben lassan elégek... Izzó csontjaim hamuvá lesznek majd... De míg éltem, érted tettem.