Csak nézek, és csodálkozok némán. Az ég csillagos, a hold ragyog, a fák mozdulatlanok. Szél nem fúj, megáll a levegő. Csak ülök egyedül, csendesen, és tekinteted szememben ég, emlékek fel-felidézik azt az egy estét, ami csak a miénk volt.

A kezem belemarkol a levegőbe. Szeretném, ha kezem kezedhez érhetne mégegyszer... És én nem engednélek el téged. De hiába minden szó, hiába minden könnycsepp, és hiába minden álom: Szíved másé. Csak csendben ülök, és várok, hátha egyszer visszatalálsz hozzám. Néha körbenézek, várlak.

De belül érzem, nem jössz vissza már. De ezt az érzést egyszerűen nem bírom bezárni magamba. Oly hirtelen jöttél, s mentél, mint egy városon végigsöprő hurrikán... És az ember csak lesi az összedőlt házát, és fogalma sincs merre tovább. Így állok én is most a tükörrel szemben, egy szánalmas, vergődő lény képében, és nem találom, hol vagyok. De talán nem is számít. Most inkább az számít: Hol vagy te?

Cigarettám lassan elfogy, s gyújtom a következőt. Ka visszagondolok az estére, egy pillanatra mosolyra görbül a szám, és lángolok belül... Oly régóta boldog voltam végre. És minden oly nyugodt volt, és szép... Mintha egy tó közepén a holdfény alatt eveztünk volna egy csónakban csendesen. És te mellém ülsz, a lapátot félretesszük, végigsimítom arcodat, és megcsókolsz. Ekkor minden eltűnik a világból, ekkor csak mi ketten vagyunk a sötét éjszakában, távol mindentől.

Hajnali három van. Az ébresztőóra megszólal. Felkelünk, búcsúcsókot adsz nekem, s elmész. Én figyelem a távoló lépteidet, és úgy érzem, mostantól minden jó lesz, s szép. Veled.

Reggel nélküled ébredek. Illatod még halványan érzem, csókod íze még ajkamon ég. Felkelek, és végre úgy érzem, van értelme, hogy felkeljek. De hamarosan rádöbbenek, hogy az élet nem ilyen. Hogy a valóság nem boldog, hogy az igazság kegyetlen, és fáj.

Egy újabb cigaretta fogy el. Csak ülök, halkan, könnycseppeimet szakadatlanul hullajtva, s meggyújtok egy újabb szálat. Nézlek... de nem értelek. Igazából nem értem én, hogy pontosan mi is az, ami szakadékot állít kettőnk közé. Csak tanakszom... De egyedül nem vagyok elég erős, hogy felépítsek egy hidat. Bár lehetne! De szívemben a szög, és nálad a kalapács. S amíg e kettő nincs együtt, nem lehet hidat építeni.

Csak ülök, és nézek. Cigim ismét leég, s csak egy reflexes mozdulattal gyújtom a következőt. Tűnődök a képeken, amelyek hozzád kötnek... Hisz mióta elmentél, veled kelek, veled fekszem, veled eszek, s veled iszom, neked írok, s érted fohászkodom, érted lélegzem, s feléd veszem lépteim... Mindíg velem vagy, s én mégis nélküled.