Március van. Immáron két hete tavasz. Eddig a tél magába zárt, fagyos kulcsa beleragadt a lyukba, belefagyott, és én levegőért kapkodtam, s reménytelenül ütöttem csak az ajtót. Beleütöttem, belerúgam, de nem volt módom kitörni a rabságból. Az óriási rozsdás vasajtó mogorván bámult le rám, s akárhányszor toltam, erőlködtem, ő csak nevetve rúgott arrébb, játszott velem kacéran, s kiszipolyozta a lelkem.

A végén csak elgyengülve nekidőltem a falnak, s keservesen sírtam. Tenyerem vérzett, s egész testem beborították a sebhelyek. A padlón vérem tükrében lestem önmagam, és kisírt szemem homályos képében elvesztem. Tudtam, hogy én nem vagyok elég erős, hogy felálljak, s hogy kilépjek az ajtón. Hideg volt... s tél. Megfagytak a könnycseppeim... Megfagyott a lelkem.

Kint tavaszodott. De bent maró hideg volt... Hirtelen feltámadt valami odabent... Az ablak rácsai közt egy szikra szállt be. Felemeltem nehéz tekintetem... Tán csoda törént? Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy végre kisütött a nap. De odabent hideg volt, s egyedül majd megfagytam. Néztem a pöttöm szikrát. Néha fel-feltűnt, majd elbújt. Nem tudtam, mi is ez igazán. Azt hittem, itt a vég, s halucinálok csupán. A kis szikrácska hirtelen nekicsapódott az ajtónak. Némán lestem az eseményeket. Az ajtó elkezdett gőzölögni. Megilyedtem, s behúzódtam a sarokba. Vártam, hogy most mi történik. A jég az ajtóról elkezdett leolvadni. Tátott szájjal bámultam, ahogyan az óriási vasajtó felszabadul. Kattant a zár.

Valaki van odakint. Halkan bekopog. Csak gyengén fekszem, s várom, hogy betérjen, s elvigyen innen.

Kinyílik a vasajtó lassan... Nyikorgása fájó, de mégis megnyugtat... Hisz tudom, ez az utolsó fájdalom, utána már kijutok innen. S ideáll, elém, s kezét nyújtja felém... Én belékapaszkodok, s ő felsegít... S elmegyünk innen.

Tavasz van. S már nem fázom. Sebeimet bekötözte, lelkemet feltöltötte, s új értelmet adott. S tudjuk merre visz az út... : FEL.