Égszinkék tenger
Találkozott a széllel,
Fodros felszínét
Hullámra kapta fel.

A kék csak hullámzott,
Dörgött, s villámlott.
S egy hajó a tengeren
Dölöngélt ijedten.

Egy galamb - egy fehér
galamb mindent megér.
De most fáj, minden
fáj, mi nem visz innen.

Csak kapkod, hadonászik,
mint delfin megkötözve úszik,
mint varjú szárnyak nélkül,
mint nyúl, mikor menekül.

Tépik a napok,
nyúzzák az évek,
éles karmok
csontjához érnek,
és kitépik, kitörik,
lenézik, leköpik.

Ő csak segítséget vár,
Hogy nyíljon ki a zár,
De rá nem néz senki már.

S feladja.
Úgy érzi, ez nem az ő harca.
Fegyverét lerakja,
Fejét lehajtja, elnyeli kudarca.

De megcsillan valami
Árnyföld közepén:
Talán egy szempár
a semmi tetején.

Talán egy barát,
ki nyújtja a kezét...
Gyere közelebb,
nézd, ki jön feléd!

Egy lakatlan szigeten ülsz
Kaktusztól sérülsz,
Hát jöttem, sebtapasszal,
Csak fordulj felém bús arcoddal.

Ha fáj, én ölellek,
Ha sírsz, én letörlöm,
Ha félsz, fogom kezed,
S szíved idebent őrzöm.

Csak várj,
Csak bírd ki,
Eljő a boldogság!

Csak kérj,
én adok.
Erről szól a barátság.