Én mondom:
A természet beszél hozzánk!
Mesél a szél,
Regélnek a felhők,
Míg jönnek az esők:
A természet sír.

S mondja az ég:
Hallgasd szavam!
Ha figyelsz felém,
Meghallod, mit mondtam.

S mondom neki:
Mesélj, te óriás!
Mondj el mindent,
Áradjon a mindent-tudás!

Kérdi tőlem a világ őre:
Fel vagy készülve?
Te ember, te halandó,
e világon sok a hazug,
s még több az áruló.
De míg valahol a jó
is marad megtalálható,
addig, ember, élni fogsz!
Harcolj, ne győzzön a rossz!

Megrémülve kérdem e hatalmat:
Egy kisember mit tehet?
Adj rám oltalmat,
Hogy hozni tudjam a szépet!

A fellegek rámszegezik
Szúrós tekintetük
Talán nem hiszik,
Hogy én lennék az emberük.

S mégis így szólnak:
Feladatod adott, ember:
Alkoss! Nevetess, s taníts!
Szomoríts, és boldogíts!
Légy komoly, s komolytalan!
Élj szomorún, halj boldogan!

Megszeppenve állok, s felelek:
Amit tudok, mindent megteszek!
De ki fog hinni,
Ki fog kérdezni,
Ki fog tanulni tőlem?-
Elkeseredve kérdezem.

A válasz érkezik,
Igen egyszerűnek hangzik:
Aki szeret, hinni fog neked!
Tanulni fog, aki bízik benned,
S ha jó vagy, mindenki tudni fogja neved,
Értékesebb lesz majd e világ teveled.
Csak őszinte maradj!
Csak szeress, sose tagadj!
S boldog lesz a sírod:
Ember, erre gondolj,
mikor e sorokat írod.

Köszönettel tekintek az égre.
Búcsút int, s én indulok előre.