Éppen a padban ültem életem egyik legunalmasabb óráján. Ásítottam, nyujtózkodtam, s az idő lassan telt. A tanár szavai tétován eljutottak fülemhez. Kopogtak, dobhártyám nehezen akarta beengedni őket... De mielőtt megérthettem volna, miről is van szó, pár maradék agysejtem sztrájkba kezdett, s összecsapásba ütköztek a szavakkal, melyekben némi tanulnivaló lakozott. Maj a szavak feladták a csatát, s a másik fülemen távoztak.

A kréta halkan csikorgott a tábla zöldjén. Ránéztem, és hatalmas bölcsességemben megállapítottam, hogy egész jó hatása van ennek a sötétzöld-fehér párosításnak. Belegondoltam, hogy jól nézne ki ez a két szín a biciklimen. Feltűnt, hogy az idő csigamenetelése során a fehér részek a táblán egyre nagyobb területeket foglalnak el. Talán óra végére teljesen leigázzák a zöldeket. Egy elég groteszk hasonlat képe terjedt el sztrájkoló agysejteim közt: Ez olyan, mint az erdőirtás. A fehér emberek leigázzák a zöld fákat. Ez a gondolat annyira erőssé vált bennem, hogy késztetést éreztem, hogy kirohanjak, és letöröljem a táblát... -"újraültetni az erdőt!" - gondltam.

Rájöttem azonban, hogy éhes vagyok, s így hamar elvetettem ezt az erdőirtásos témát. Ekkor olyan cselekedetre szántam el magam, amire aznap még nem sikerült: Kinyitottam a táskámat. Ezt többen is furcsálták, azonban mikor megláták, hogy csak egy párizszis szendvicset, meg egy érdekes színű flakont veszek elő - amiben valami emberi váladékhoz gyanúsan hasonlítható színű és állagú folyadék volt - mindenki megnyugodott. Padtársam halkan megjegyezte - Szívrohamot hozod rám! Azt hittem már, hogy jegyzetelésre adtad a fejed! - letörölte homlokáról az izzadságot, és fújt egy nagyot. Én közben megkezdtem "finom" lakomámat. Félve haraptam bele szendvicsembe. Mármint nem azért, mert féltem volna, hogy a tanár észrevesz... Ettől már nem kellett félni, mert már jó étvágyat is kívánt. Inkább attól rettegtem, hogy a szendvics is rámköszön, vagy elkezd kkönyörögni az életéért. Állapotát elnézve egyáltalán nem volt kizárható. Vagy csak én nem láttam még zöld párizsit? Persze az is lehet, hogy nem is párizsi volt benne, hanem saláta. Az ízéből nem lehetett egyértelműen megítélni. Valamiért mégis több elemeznivalót véltem felfedezni szendvicsem tartalmában, mint abban a versben amiről a tanár oly lelkesen számolt be.

Szendvicsem származtatási helyének részletes kielemzése után ismeretlen indoktól felbátorodva elfogyasztottam, majd leöblítettem érdekes halmazállapotú, furcsa ízvilággal rendelkező flakonba zárt üdítőnek nevezett valamivel. Eme frenetikusnak nem éppen nevezhető lakoma befejezése után kitekintettem az osztályterem ablakán. Sütött a nap. Csak nem nagyon látszott a sok szürke felhőtől. De biztosra vettem, hogy attól még süt, hogy nem látják. Lehet, hogy szó szerint süt, és azért vannak a felhők, mert odaégette? És gomolyognak a füstfelhők. Gondolataim hirtelen visszatértek az osztályterembe, ugyanis valaki fejendobott egy papírgalacsinnal.

Sóhajtottam egyet, majd alaposabban megvizsgáltam a kis kitépett, összegyűrt papírlapot. Kisimítottam, és észrevettem rajta egy kisebb rajzot. Az alkotó valószínűleg hatalmas rajongását akarta kifejezni egy patás állat bizonyos testrésze iránt, ami köztudottan nagyon nagy, és csak a hímek rendelkeznek vele. És most nem az egóra gondolok. Érdekes hogy valaki ilyen szép szót ír bele egy szivecskének szánt, de inkább női kebelre hasonlító ábrába. Padtársam érdeklődő arckifejezéssel nézett rám. -Neked mit keres papír a kezedben? - kérdezte. -Nemtom. - válaszoltam egy gyenge vállrándítással. -Valaki idedobta.

Folytattam volna a papírlap további tanulmányozását, de padtársam ezt megakadályozván meggyújtotta a gyűrt lap sarkát, mire én automatikusan elhajítottam a papírt, padtársam összegyűrte, és kidobta az ablakon. A tanárt ez az esemény nem túlzottan lepte meg, épp valami elég komolytalan témával volt elfoglalva: megpróbált házi feladatot feladni.

Furcsáltam, hogy magyar óránk van, a tanár mégis valami számokat ír a táblára. Először meg akartam jegyezni, hogy látszik, hogy nem matekszakos, mert felírta hogy 122/3,4 és utána egy 123-ast. Márpedig ha 122-t elosztunk 3,4-el, ritkán lesz az eredmény 123. Aztán mikor kimondta a nagy nevetéssel járó szót, hogy: "házi feladat", megértettem, miről is van szó.

Hirtelen valami hihetetlen dolog történt: egy óriási hang törte meg a csendet, melynek hatására az osztály fele felállt, és elindult kifele, különböző illegális tevékenységek folytatására. Ez a hang egyébként nem volt más, mint a tanóra (najó nevezzük inkább csak órának) végét jelző csengő.
-Ezt is túléltük. - jegyekzem meg padtársamnak, aki egy gyenge fejrázással jelezte egyetértését.