El se köszönt. Nem is mondta, hová megy. Talán el se ment... Csak láthatatlan. S közben most is itt ül mellettem, s kérdőn néz rám.

Azt hiszem, mégiscsak elment. És most jobb neki ott, ahol van. Emlékszem az utolsó napra, mikor a szemembe nézett. Utolsó szavai örökké bennem élnek, s visszhangoznak füleimben:
"Ne félj. Ha valaki szeret, öleld meg, s ha valakit szeretsz, ne ereszd el soha. S boldog leszel."
S én hagytam elmenni. Nem akartam. Azt szerettem volna, ha velem marad örökké.

Mikor ezen szavakat mondta, gyönyörű idő volt. Enyhe szellő kapta el hajunkat, a nap szikrázott, néhány bárányfelhő díszelgett a kék boltozaton, és mi csak sétáltunk egy ösvényen, mezítláb a homokban.

Sokáig csak bámultam szótlanul, lépteit figyelve. A homok sima volt, s mi úgy siklottunk rajta kézenfogva, mint két hajó a nyugodt tengeren. S mosolyogtunk, zavartalanul haladtunk előre. Egyszer csak apróbb kövek váltották fel a homokot. Meg-meghátrálva lépkedtünk előre. Pár üvegszilánk keveredett a kavicsok közé, s szúrta mezítelen talpunk. Szép lassan a nap is eltűnt, s felhő kúszott a helyére.

Hirtelen benyúlt egy kar az ösvény széli bokorból, hogy magával rántsa őt... De ő küzdött, és kiszabadult a karmok közül. Félve haladtunk tovább, majd hirtelen még egy kar belekapaszkodott, s elkapta őt, én másik kezénél fogtam, és húztam vissza az ösvényre... és sikerült.

Ám ekkor valaki kidugta a lábát, és elestem. Talajt fogtam, s kértem őt, hogy segítsen felállni. S megkönyörült rajtam, ki elvétettem az utam, s kezét nyújtotta felém, haladtunk tovább, félve.

Megsebesültem. S az ösvény sziklái fel-fel szakították e sebet, újra és újra felróva tévesztésem, kísért engem e fájdalom az úton. Az ég teljesen ránk borult, patakokban zuhant ránk az eső. Az ösvény sziklái egyre nagyobbak, s egyre élesebbek lettek. De mi még kapaszkodtunk a kettönket összefűző cérnaszálba két kézzel. Majd jöttek sima szakaszok, mik váltogatták egymást a sziklákkal, s jöttek napos percek, esős órák, öröm napok, s átsírt éjjelek.

S elértünk oda, az elágazódáshoz. S leültünk egy padra. Hogy mindent megbeszéljünk. S ő ment jobbra, én balra... De titkon reméltem, hogy az ösvény még összeér valahol.

Hol járhat most? Nem tudhatom. De hiányzik, hiányzik nagyon. Külön úton járunk, de nem akarom.

Mióta elment, nincs nap, csak éjjel. Mióta elment, nincs szellő, csak vihar, nincs meleg, csak hideg, nincs mosoly, csak könnycsepp.

Talán most már megtalálta, amit keresett. Talán most már boldog. Talán szárnyal valahol... Talán csak fekszik a pázsitban, s pihen... Talán dolgozik, és talán szereti... Talán házas, talán gyereke is van. Talán nem egy íróasztalnál görnyed magányosan. Talán nem sírja vissza emlékeit. De talán tudja még a nevem... Talán szeret még egy kicsit.