Szeme ragyogott - mint a tenger.
S rám mosolygott... S lebénított ezzel.
Körbeért a víz-áradat,
Na innen húzd ki magadat!
Hullot az eső hideg arcomra.
Távolba meredtem vacogva...
A te neved van a falra írva,
A te arcod van az ablakon túl.
Burokba zárva, hol háború dúl...

Léptek visznek előre,
S valami értelmetlen dallam
cseng a fülemben egyre...
Talán nem ezt akartam?
Valami halálos zene,
Valami halálos tánc,
Vagy mégse?
A tűzzel ne játssz!
Gyulladt a láng
jéghideg ujjaid közt,
S talán mi hibánk,
De sebeid ne kötözd,
A villany nem oltódik le,
Míg nem virrad reggelre...

S egy új nap kezdetét veszi.
De bőröd illata nem a régi.
Bársonya talán kifakult már,
De emléke örök homályba zár.
S az élet új kapukat tár,
Kérdést kérdéssel kerdően vár.

S beléd immáron nem kapaszkodhatok.
Elnyeli a lelkünket köztünk az árok,
S belehullik, minden, mi egyszer kapocs volt,
Fent tartjuk mit lehet, de a híd leomlott,
S a szakadékon nem lehet átjutnod,
Már alig hallom kiáltó hangod,
Egy szó csupán, mi ajkadon éghet,
Hogy mégis mennyire szeretlek téged.