Valami értelmetlen zene szól,
Talpam alatt ropog a homok,
Vagy talán a hó, a liszt, fehér...
Összezúdulnak fejemben a dalok.

Talán menni akarok,
Talán maradnék még egy keveset...
Talán élném az életem, de mégse:
Én hűen őrzöm nevedet.

Várni a messziségből ránk robbanó
Sötét, folytó kalitkát...
Várni a suttogást, fülembe szálló
Égő-fájó dallamát...

Éjjeleken át hangyák közt süllyedni el,
Nappalokon át félni hogy a holnap nem jön el,
Reggeleket átsírni, tele félelemmel,
Estéket írni tele szerelmes versekkel,
S küzködni a könnyekkel,
Melyek sosem fogynak el,
Melyek érted születnek, s egyszer
Érted halnak meg érintetlen ajkam mellett...

S üres már a tányér,
Nincsen aki ráér,
Nincsen ki hívjon,
nincsen ki várjon,
Csak enyém a lábnyom
A hóban a ház előtt,
Melyben utoljára láttam őt.
Még mindíg ő az álmom.

De ő már bezárkózott.
S tehetek bármit, megőrülök csak,
Kezem levegőt markolt,
Begyeim közt elolvad a hó.
Lelkemből elvész a jó,
Csak a sötétben ül egy apró
Fagyottasan öltözött manó:
Mi a remény őrült szülöttje,
A halál legelső hírnöke.

Utcánkban kidőlnek az oszlopok,
Házunkat elviszik a tornádók,
S én mégis itt ülök, leláncolva,
Mert engem nem tántorít el semmi...
Késsel a szívembe lett karcolva:
Nekem itt kell rád örökké várni.