A színpad deszkája halkan ropogott
mikor rálépett a dobos a nehéz hangszerrel,
megérkezett az együttes, cipőjük kopogott,
S felsétáltak az állványra egyesével.

A gitáros zsebéből előhúzta a pengetőt,
A basszeros már hangolta hangszerét,
Az énekes megnézte a padlót, s a tetőt,
A tömeggel szemezve gondolta át énekét.

S rákezdtek lassan együtt a dalra,
S a közönség egy emberként ünnepelt.
Mindenki gyertyákat emelet a magasba,
S a szomorkás dallam fülükbe ciripelt.

Egy könnycsepp hagyta el az énekes szemét,
S lassan leperdült pirosló orcáján,
S a figyelmes nagynép felé nyujtá kezét...
A tekintetek lángoltak az élet színpadján.

A szám közepén egyszercsak villám az égből:
Az énekes hangja elcsuklott, csend borult
a teremre. Megbénult a vezető egy szúró szemtől,
Kiemelkedve egy tőrként hátába fordult.

S csend. A gitáros letette hangszerét,
A dobos is verőjét messzire hajítja,
A néma dal széttépte az emberek szívét,
S hirtelen egy új alak került fel a színpadra.

S ők ketten szembenéztek a síró tömeggel,
Vártak, hogy harcukat megvívják velük:
De mégse - szólt a másik, s új dal indult el:
Kettejükről szólt most közös énekük.

A dallamot adta a népnek a tapsa,
Kíséretre immáron nem volt szükség,
De mégis fájdalmuk lett a lét kudarca,
Mikor mindent elsöpört tőlük a büszkeség.

Elszálltak volna, de törött a szárnyuk,
S így csak énekben élhet az emlékük,
Immáron külön úton kell nekik járniuk,
De egymásról szólt az utolsó énekük.