Telnek a napok. S én csak nézek.
Egy híd szélén ülve minden este végignézem, hogy megy le a nap. És várok. Előbújnak félve a csillagok, hol eltakarják felhők, hol ragyognak fényesen... S én csak némán ülök, és csodálom őket. Keresem magamat a világban. Emberek sétálnak fel és le, és nem látom magam köztük. Én csak ülök, és nézek.
A nap vörölik, akár a parázs, s hamuzok. S előbújnak a csillagok. Ma nem takarják felhők, tiszta az égbolt. Csodálom a természetet... Alkotott valamit. Valamit, amiben benne van minden, ami tökéletes, és mégis: Itt az ember, és rombolja. S nézem csak a hangyákat, kik sietnek valahova... Mindenki rohan. Mindenkinek van dolga, meg mobiltelefonja, mindenki tesz vesz, és senki nem látja mi most itt van előttem... Az ég, néha kék, majd vörös, aztán fekete.
Mert minden nap megszületik, és minden nap meg is hal valamennyire. Mindíg egy kicsit jobban. S felhők siratják az eget. Esőáztatta hajam göndör fürtjeivel játszom. A parázs kialszik, s meggyújtok egy újabb szálat. Talán felejteni kéne, talán maradnék még egy kicsit. Elmém tovább száguld... Gondolataim érzéseimmel kavarodnak egyre inkább.
A szív beszél, az agy hallgat. S üresség lesz úrrá bennem. Talán fáj, talán megnyugtat. És mégse. Mert ez egyikse igazán. Inkább csak ülök tovább csendesen. Körülöttem mindenki rohan, talán nem is látnak. Egy madár száll vállamra, és kérdően néz rám. De mind hiába, én nem tudok repülni. El is száll... Kérném talán, hogy vigyen magával, de nem bírja a terhem. S csalódottan ülök tovább... Kívánom bár elvinne magával az ismeretlenbe.
Lassan mégis útra kerekedek. Korlátok között lesétálok a járdára. Az aluljáróban kérdő tekintetek fogadnak. Egy kisgyermek tart felém. Én csak nézek, s ő is kérdően néz rám. Megyünk szép lassan egymás felé. Ránézek, és látom: könnybe lábadtak szemei. Egyre szaporázom lépteim, ő is gyorsít az iramán. Egyszer csak megtorpanok. Megvizsgálom alaposabban.
Fekete haja kék szemébe lóg, arcán a világ, és lelkében a fájdalma. Némán állunk egymással szemben. Nincs is szükség kérdésekre. Tán mégis megkérdezném, merre is menjek... De tudom, nem válaszolna. Így inkább nem szólalok meg. Tenyerén hatalmas vérző folt éktelenkedik. Én bekötném, de nem tudom. Hisz én ütöttem a szöget bele. Az én szívem volt a súly a kalapácson. Leülök a földre, s ő is velem szemben.
Kérdezhetném talán, miért keresem őt. De mindíg megtalál. Emlékeztet, honnan is jöttem, és így talán tudom, merre is tartok. Fel is állok. És elindulok. Fel a lépcsőn, egyenesen a villamosmegállóba. Egy pillanatra láthatom még arcát a villamos ablakában, majd felszállok. S én is eltűnök a hangyák közt. Mert egyszer mindenki elindul dolgára. De este, mikor a nap lenyugszik, újra a hídnál fogok ülni, és várni, míg a madár vissza nem száll.