Köszönettel tartozom, mondhat akárki akármit. Hiszen tudom, még ha nem is úgy tűnik, de adtál nekem valamit. Valamit, ami fontos. Egy reményt.
Megmutattad, hogy van még az életben fény. Megmutattad, hogy van még remény. Amikor úgy éreztem, jobb lenne burokban élni, te kihoztál onnan. Köszönöm.
Hiszen ha nem jössz, talán sosem tudom meg, hogy van még miért itt lennem. Hogy van még értelme ennek az egésznek. Megmutattad, hogyan lehetek vidám. Köszönöm.
Még ha ez nem is tartott sokáig. Nekem rengeteget jelentett. Akármilyen furcsán is hangozhat, te mentetted meg az életemet. Tűnhet úgy, mintha semmit nem tettél volna, de mégis.
És tudom, hogy maradnom kell, és mégis mennem. Mert nem lehetek az, ki eddig, de mégis élő, mégis valaki. Mert tudom, hogy minden megváltozott, de van mégis ami megmaradt.
S ez így jó, így szép, és így kell lennie. Most már tudom. Hála neked. Köszönöm.
És talán, van remény arra, hogy az új úton, a régi énem mellett, utitársam legyél, és elhajózzunk valahova, ahol minden sokkal szebb, mint itt, most. Mert mégis minden olyan zavaros.
Ott kell hagyni valamit, ami régen szép volt, de mára már megromlott, egy új, szebb, közös jövő reményében. De mégis, én készen állok az útra. Bízok benned.
Ha velem tartasz, ha nem, én akkor is hálás leszek neked, amiért elindítottál ezen az úton. Bár lenne úgy, kívánom, hogy segíthessek én is neked, és elindítsalak erre az útra... És szorítanám kezed, és tartanék veled.
Mert én tudom, hogy odaát vár valami, ami szebb. És most várok. Nézem kérdően arcod, fürkésze tekinteted, és a választ várom... Velem jössz, vagy itt maradsz?