Egy asztaltársaságban ültek
A nap s a hold,
A csillagok a távolba repültek,
Onnan nézték őket.
Minden fájdalmat megold
Egy utolsó könnycsepp.

A Nap mégis így szólt akkor:
Ha felkelek, eljő asötét,
De tudta az éji lámpás jól:
Csak rejtegeti szívét.

Minden egyes délutánon,
Fénybolt nyugvón,
A hold ébredezve
Mindíg csak kérdezgette:
Mi értelme a körnek,
Ha mind a ketten csak félnek?
S mégis egymásra néznek.
Várnak, míg egyszer csak
Sötétben vírít majd a nap.

És akkor
Tudják ők jól:
Eljön a perc mit vártak,
Elmehetnek végre békében,
Nyitott kapukat találtak
A szerelem rejtekében.

De mikor jön el eme pillanat? Soha.
Hisz tudják: Ha fény jő elő,
Az éjjeli őrnek mennie kell tova:
Sosem lesz a hold felkelő?