Fáradtan állok
A ködbe nézek
Semmit nem látok,
Mégsem kérdezek,
Csak várom a percet,
Csak várok csendben.
Mit hallok, megtetszett,
Mosoly a tükröben:

Megrémülve néztem
Arcom hogyan fogy el,
Kételyek közt égtem,
Kérlek, ne taposs el!
Segíts, emelj fel innen,
Takarj be szárnyaiddal,
Óvd meg gyenge lelkem
Ezüstös lándzsáddal!

Csak nevetsz rajtam,
És védelmed helyett
Vérrel töltöd csontos hátam,
Nem leszek úr fájdalom felett.
Könnyem egyre vörösebb,
Tekintetem minél homályosabb,
A halál egyre közelebb...
A halál egyre biztosabb...

Tudom, Te csak fapofával,
higgadtan néznéd végig,
Ahogy a dárda nagy irammal
elröpít egész a sírig,
De mégis, kérdem, megizzadtál?
Hogy egy csep indul meg arcodon?
Vagy talán nemcsak meginogtál?
Átlátok minden kudarcodon.

Nevetve szállok puha talpamon
Nem értek e világból semmitse.
Kuncogok minden szomorú dallamon,
Tudom, sosem jutok az egekbe,
De nem is vágytam oda soha,
Igazából a földre születtem.
Csak egy érzés vitt el innen a távolba,
De azon léptekért eleget szenvedtem.

Hát fúj a szél, s én ülök a szirten,
Zúgó levegő dallamát hallom,
S a néma tájon egy lélek sincsen,
Éjszakánkánt a fűben alszom,
Ez a hely lett az új otthonom.
Régi hazám házai odaégtek.
Rozsdás vasak közt zordon
Jár a pusztító tűz, nincsenek rétek,

Se legelők, csak homok,
Vas, acél, lánc, és kín...
Ott csak sötétbe burkolózok,
Eltűnik minden élénk szín,
De közben az álarc túloldalán
Egy játékos alak érkezik,
A szivárvány mosolyog le rám,
És minden szépnek tűnik.