Mintha egy utolsó csepp lennél,
Egy pohárban, a sivatag közepén.
S mindig kívánnám, s mége lehet:
Ha megiszom, később szomjan halnék.
De mégis, kívánom, hogy szomjam oltsa,
Mégis szeretném, hogy ajkamhoz érjen
S végigcsorogjon kiszáradt testemben,
Hogy életet teremtsen odabent újra.
De nem lehet, Met ha elfogy, meghalok.
S csak baktatok tovább. Erőm végét járja.
Fogalmam sincs, hová tartok, miért megyek,
De egyet tudok, egy pohárba zártalak.
S velem maradsz mindörökké,
De mégsem érinted száraz ajkam többé…
Érintésedet várja hamvadó lelkem.

Mintha te lenél az utolsó gyufaszál
Egy doboz mélyére rejtve. És én bátortalan
Nem merem meggyújtani, mert ha elalszik,
Többé nincs tűz. Ki tudja, mikor kell még.
Ki tudja, hogy rágyújtanék, vagy csak fáznék…
Az éjszaka sötétjébe burkolóznék? Meghalnék.
S itt csörögsz most is a zsebemben.
És örökké itt maradsz, hordozlak magammal,
De a tűz többé nem gyullad meg soha…
Nem parázslik fel a szikra többé…
Meleg érintésed hiányolja vérző szívem.

Mintha te lennél az utolsó oldal egy könyvben,
Elolvasnám, de akkor tudom: vége a kalandnak.
S nincs több könyvem, nincs több játék,
Így csak a szürkeség várna. De míg nem látom:
Izgalom vár hogy mi történhet? Ez a lap a válasz.
S én ki nem nyitom a könyvet többé, hogy ne lássam:
Szürkeségét e világnak. Csak elrakom a táskámba:
S magammal hordom mindenhová, ha megyek.
És itt vagy most is velem, és minden percben,
De a könyv mégse nyílik ki többé, a történet megállt,
Nincs vége se, nem is lesz soha, de fájdalom:
Utolsó szavaidban meghaltam: érzem.