Azt hittem ismerlek,
Azt hittem biztonság
Elindultam hát, és mégse.
Megfordut a valóság.

Egy golyóként csapágyak közt,
Egy emberként rémálmok közt,
Bolyongok az éjszakában,
Egy erdőben, korhadt fák közt.
Nem lelem meg önmagam.

De nem is keresem,
És talán már téged sem,
Vagy mégis, kopogok fejfádon,
Könyörgöm, egy napra jöjj csak,
Had érezzem simításod hátamon,
Csak még egy percre lássalak...

S ahogy tágul a világ, én úgy veszek el,
Ahogy támad mindenki, én csak menekülök,
Ahogy dárdáját hajítja felém az ég, futok el,
S ha kifáradtam, véremmel telt árok partján ülök,
És akkor a vörös tenger felszínén te nézel vissza,
Tudom, sosem jössz fel már, tudom, belefulladtál,
S elvitt örökre az ár, s én vagyok ki ennek levét issza.

S visszamenekülök a rémálmokhoz,
Ha újra is látlak meghalni, de látlak,
Ha újra is át kell élnem, nem fáj,
Csak még egy pillanat: közel hoz,
Nem visz el, míg nyitva az ablak,
Egy pillanatra még szines a táj.

Aztán lassan elmúlik.
Néha még fáj, azonban,
A legtöbb pillanatban
Egyszerűen csak szürke.
Így tűnt el örökre.

Néha fáj.
De néha jó.
Néma táj:
Mind elmúló.