Lávatenger özönlik a fellegekből
Tüzes nyilát égnek szórja ránk
Kiről nem tudunk. Mint a felhők lénye:
Ő mondja meg meddig éltünk. Íme:
Hisz ha még kakaskodnak mások rajta,
A tükörben tisztán látszik a gyengébbik sorsa:
Baltáját élezi kinek fogát belevési
Egy örök életen át lesz ő a szolga.
Hiszen csak egyre kérték, és nincs is más dolga...
Vagy tán ezerfelé nézne mégis? De miért?
Hiszen arra nem megy útja, merre az ár húzza...
Mégis vérét ontaná egy igaz könnycseppért.

Mert a lávatenger felégette a múltat,
Nem hagyott itt élőt, se holtat.
Mit mardalékául adott e koszos semmi...
Ebből nem lehet kenyeret keresni.
Miért húzza még nehéz igáját az ember?
Talán ugy érzi az idő csigáját gyorsítja ezzel?
Hová lett az igaz szó? Felégett tán az is?
Miért nem lélegzünk úgy mint régen?
Mert felégett tán az is?
Felégett a múlt, a jelen, s a jővő:
Mára már mind egy kiszenesedett kő...