Sötét éj közepén jött el a fény.
Ködös árnyak között bújt elő
Egy aranyló búzamező.

A nap ragyogott, sugarából álomlény
Jött elő, s szállt alá a mezőre.
Ahogy haladott, virágeső követte.

A rét aljában egy bús alak kuporgott.
Mezítelen testén régi hegek díszelegtek...
S nézett a közelgőre: mint egy riadt gyermek.

A fénylő csillag nyugtatót mondott:
"Nem kell félned, csak engedj magadhoz",
S puha ujjával hozzáért érdes arcához.

Kezük lassan összekulcsolódott...
Ajkuk érintése maga volt a mennyország.
Az éden patakjából csöppent ki a valóság.

Egymásnak teste s lelke volt.
Szó nem hangzott egész este. Szív beszélt.
Másnap reggel párnák közt... Véget ért.