Te azt látod mikor csalfa mosoly
üli meg arcom, ha rám nézel.
De ha elfordulsz, vergődő fogoly
képében lassan tűnnék el.
Ha nyújtod felém kezed, rántanám
magammal s húznám le a mélybe,
Mi itt legbelül dúl, ha átadnám,
Tán sikítva rohannál oly messzire.

Hiába is az igazság fájna,
Néha mégis tán jobb lenne,
Ha tudnád, mi van idezárva
Kopott lelkem kis zsebeibe.
De nálam a kulcs az ajtó zárva,
Ne is kérdezd, ne is lásd, csak fény.
Az árnyékban csak én lettem árva.
Eléd sosem tárulhat e hideg tény.

Lásd amit láttatok, az üres látszatot,
Ne fájjon, ha nem kell, míg sziklák tépnek,
Ne sértsen a kín, míg más csak áltatott,
Én csak kendőt keresnék vérző szívemnek.
Néha rámtör a sírás. Oly kegyetlen hajnalokon.
Indokra szükség sincs, a lényeg hogy fájjon!
Hogy ne legyen értelme: mint a fáradt napokon,
Hazaértem, s égett hátamon a fájdalom.

Hogy mikor egyedül voltam
mint egy madár az ágon,
Hogy féltem, hogy fáztam,
És nem volt ki várjon.
Egy szép mesekönyv mi nyílt,
Ebbe költözött testem,
sorok, mit egy senki írt,
Tükrözik minden tettem.

De nem hagyok senkit a sorok közé bujni,
Ne próbálj közé látni, tudom, sosem sikerül,
Egy kiégett fa voltam, ki tavaszi fűzként néz ki,
Egy haldokló könnycsepp, mi értelem nélkül
száguld az arcomon egyre csak lefelé,
És okára nincs senki ki egyszer megfejtené,
Én se látom, titok marad számomra is örökké,
Néha mégis úgy érzem, bár valaki megértené...

Egy újabb reggel. Ez is csak ugyanaz.
Hinnéd talán, hogy fájdalmad alábbhagy?
Ugyan. Gyenge történet lenne az.
Talán attól félsz, nehogy egyedül maradj?
A tükör nem válaszol. Némán tekint rám.
Szigorú arca csak a válaszra vágyik.
Másra tekint arca, s hirtelen lesz vidám.
Mosolya szélében egy jégcsepp megbújik.