Csend fut végig a tájon.
Könnyek szülte patak ölében
Nyugtomat várom.
Meztelen hátamon
megannyi kéznyom…
Vártam hogy valami történjen.

A nap tüze kialudt lassan,
S nem melegítette fagyott bőröm,
Izzadságom fájdalmasan
csepegett le hangtalan
S a hold őre maradtam,
Míg más nem lett az örzőm.

Jégcsapokkal feszítettek rút fának
Legmagasabb, korhadt ágára...
A fűszálak mind egyedül hagytak
Egy sivatagi éj áldozatának
Könyörületet már nem adnak…
Kínomból húsom lett vacsorára.

A képben mit érted festettem,
Látom, még vonásai oly gyengék,
De én, mindíg is hittem.
Tudom, nem minden tettem
Volt egészen büntetetlen…
Én sírva leborulnék.

S itt ülök. Megkötözve.
Tetteim fogja lettem mára…
Emlék lettem elfeledve,
Vakon lettem fényképezve,
Némán lettem elmesélve…
De téged imádattal imádva.