Tegnap éjjel, mikor leáldozott a nap,
Újra hallottam régenmúlt hangodat.
Szemeid szikrái újra megráztak,
Valami rég feledett emlék hirtelen feltámadt.

Évek teltek azóta, s sosem sírtam vissza,
Mégis egy darab belőled a véremet issza,
A percek, mik egykor még óráknak tűntek,
Foszlányok képében mindíg bennem élnek.

Olykor még más volt. Az ablakban ülve
Mögéd lopóztam csendben, ne vegyed észre,
S akkor a tájat közösen kémleltük,
De valóra sesem vált áhított szerelmünk.

Egy kép csupán mi maradt. Eltűntél.
S nem értem teljesen mit akart az elmúlt éj...
De mégis míg ujjbegyed hátamon simult,
Oly közelnek tűnt addig a távoli régmúlt.

Ajkunk lassan összeért, a szívünk dörömbölt,
A padló széjjelrepedt, s a vulkán is kitört...
S izzadtan párnák közt ért el az ébredés,
Tán szeretni túl sok, de akarni túl kevés...