Hideg éjszakán át sűvít a fagyos szél. A világegyetem fülének lyukába suttogja a valaha volt legszebb lény történetét. Egy bolygó hajol közelebb, hogy meghallja, miről is szól eme égi dallam. Csodálatos jégszirmaiban tükröződik még a hajdani napnak éles sugara. S mögötte csendben egy angyal bújt meg, kinek szavaiból áradt a fény, fényéből dicsőség, dicsőségéből szeretet. S íme: besugározta a tájat.
A fagy szülöttjei káprázattal hallgatják, milyen is volt valaha eme Föld, mit remegve taposnak, s lábnyomukat mára már jéghideg hótakaró öleli szorosan. Egykoron ez még más volt. A földet zöld fű borította, a légben száguldozott többezer virág dús illata, s közte futkároztak vidám gyermekek, s benne születtek csírái a szerelemnek. Egykoron még csókoknak csokrával fűtötték ajkukat, s karjuk összefonódott, s senki nem érezte közelinek a végzetet.
Ámulva figyelik most ezt gyermekek, kik vacogva ülnek a tükörsima jégtáblákra, s ha ölelni kell, többé már nem jön szívből, csupán érdekből: hogy ne érje őket estére fagyhalál.
Az ég most is ugyanúgy kék. De a talaj zölből fehérré vált, a növények, mint szárny nélkül repülő lények, eltűntek. Nincs a légben többé mámorító virágpor, s nem játsza többé a tücsök a nótánkat. A csillagok, ők maradtak. Keserű emlékük őrzik mind, ők látták egykoron szépségét e kopár világnak.
S a Föld gyermekei imára borulnak hozzájuk: - Meséljetek még, ó fényes égi testek! Meséljetek, mondjátok el, mit rejtett e bolygó hajdan? Mikor csodás életet, s fényt kaptak a népek, mikor még patakokban úszott a szeretet, s a boldogság?
Csodálva néznek az ifjak az égre, s a válaszra várva csendesen dideregnek. Egyszercsak csapódik a válasz az égből: - Ó fiaim, ismét azt kívánnátok, hogy fájdítsam szívetek? Sosem értettem, miért is jó ha hidegben fagyva történeteket hallgattok egy napról, s az áhított sugarairól…
A védtelen földi lények könyörgésbe kezdtek, gyenge érvük úgy szólt: - Legalább míg halljuk, egy kicsit kevésbé fázunk…
S az ég, a hatalmas ismét mesébe kezdett. Ugyanazt mondta mint minden nap. Szó szót követett, s magukban már ismételték a többiek. Elindultak egy utazásra legbelül, lelkük mind, egyesével elszállt, s testük maradt csak a fagyban. Szellemük táncolva szállt a nap felé, sugarain lépdeltek egyre felfelé. Majd táncoltak a tűz körül, s virágot szedtek, s ismét, mindenki elkezdett érezni. A fiúk a lányokra néztek, s látták bennük a szunnyadó lángot. S kéz a kézben sétáltak tovább, egyenesen a legfényesebb csillag felé.
De a történet egyszer véget ért. S visszazuhantak. Az égiek álomba küldtek minden lényt. Közeledett a vihar, így hát mindenki megindult vissza az iglujába. S ismét mindenki megfeledkezett róla, hogy mi is az a szerelem.