Tüzes Karmok
2009.11.03. 22:16
Mikoron csendes szél fújta arcom,
egyszer pillantásom messze szállt…
Kémleltem a határt, S láttam odaát:
Tüzes karmok ették szívem ereit.
Vezekeltem előtted, oltárod határán
Térdre borulok előtted: tárd kezeid!
Pillantásod gyenge képébe temetkeztem,
Halványan élt bennem szelíd mosolyod,
S ajka minden csóknak, érintése jajjgatott,
Fájdalmamba feledkeztem, búmat elfeledtem,
Minden percem a kéklő égnek adatott,
Minden parázs szemem vérében izzott…
Láttalak meghalni az éjjel. Mint a tündér,
Dacoltál a széllel. S mégis egyszer véget ér.
Törött szárnyakkal az ég felé égtem,
Sárban tapostam mind talpig a bűnben…
Kegyetlen, lángoló karmok tépték széjjel
Vörös patakban fulladozó lelkem.
Mégis egyszer ember lettem. Gyenge.
Kérlek, ne temess el mégse! Várj még!
Hisz ma este nem megyek el mégse...
A szivárvány alatt ülök karjaidban ringva,
Dúdolva, hallgatva minden égi dalra.
S holttestemmel díszeleg az égbolt angyala.
|