Egy folyópart tövében álló gyenge fűzfa,
Mi a harmattal dacolva tör életre, hátha
Víz fakad életként lábnyomára a télnek,
Mint a hangyák, mik bojukat építik, míg élnek.

Mint a villamos a hídon, mi átmegy, Gyanútlan,
Mi leomlik tán, úgy ültem szívem szigetén…
Egy erőtlen alak, feketeségbe veszve a távolban.
Lelkem táplálójára világított a hű remény.

Fehér pihe tollait hordta a lágy szellő felém,
Szárnyaival alászállt az egeknek, tekintetén
Csupa fény. Átlátni lehetetlen és mégis:
Rabjául estem a történet végén én is.

Egy könyv mely nyitva állott előttem. Egy könyv.
Soraiban megannyi kérdés, s megannyi válasz.
Nem én írtam. Gyürött lapján kié a könny?
Mint színtiszta lelked, mit ajándékként adhatsz?

Csóvák zuhantak a föld felszínére, s utaztam,
Utaztam a végtelenbe. Félve szorítottad vállam,
Míg csak repültünk az éjjelek csillagai közt bújva,
Egy láng csapott fel ajkamon újra és újra…

Féltem ha meglátod mi van e maszk mögött,
Elrohansz tán a világ örömébe temetkezve,
De mint megtudtam: szívemböl szeretem őt…
Minden érzés erősebben utalt erre:

Hogy vérző szívem sebeit lassan ő gyógyítja,
Hogy gyenge testem szomját vízként oljta,
Megfáradt ujjaim mik gépelik eme sorokat,
Simulva, lassan érintik puha hátadat…

Hol a boldogság? Lámpásként vezet utamon.
Karom tárom felé, tudom, belé kapaszkodhatom.
Utunkat megannyi szikla állja, de törjük,
Tűz vett körbe, de mind erősebb ez bennünk.

Tán egy gyenge fűzfa a Duna partján…
Egyszer mégis kinéz, s megtalálja mit keres.
Egy szempár találkozik vele szemben az utcán,
S kérlek, akkor majd ne legyek számodra terhes…

Ágak, miket szelíden érint össze a szellő,
Lágy muzsikát ad számunkra ez éjen az erdő…
Fájó dallamából mégis kitépi a hangokat
a reggel, mi fáradtan éri el világosodó arcunkat.

Puha ágyban kemény párna, egy újabb reggel nélküled.
Kávé, cigi, reggeli torna, mintha semmi nem lenne,
Semmi az egész élet. Egy nagy üres folt. Csak veled
volt a fehér, s a piros. most minden, mi van, szürke.

Egy fűzfa a Dunaparton. Kint ülök, köveket hajigálva.
A Duna, a tükör, s arcod meg-meg jelenik rajta.
Bokrok, levelek karolnak át, hallgatom a szellők dallamát…
Neveddel játszik az összes madár, minden barát.

Autók, mik füstölnek, Felhők mik felköhögnek,
Gyermekek, kik jajgatva sírnak, emlékek,
Halványodnak, s felvirulnak… Tulipánok, akácfák,
Illatuk mind-mind a te emléked árasztják.

Egykoron még a sötétben éltem. Mint egy mag a zsákban.
Milliók közt elveszve, várva hogy elültessenek.
S kiemeltél onnan, s elhoztál a legjobb helyre magadban.
Szívembe zártalak, s része lettem én is szívednek.

S termés nőtt, termése szerelmünknek, virágok keltek,
És világok születtek. Bele születtünk, s belé vesztünk,
De míg kosárként fonódik kezemre kezed, nem félek.
Várom, hogy az örök égbe emelkedjen emlékünk.