Porszem száll a szekrény tetejére,
s belül egy mappa halkan szuszog.
Benne megannyi lap rejtekhelye,
Melyeken festék, s grafit ragyog.

Emlékek mind, képek az életről.
Olykor feljön az anya a padlásra.
Akkor előhúzza, ha lát könnyeitől,
S lapozgatja őket újra és újra.

Kérdéseket hagynak maguk után...
"Fiam, kérlek válaszolj, ha hallasz,
miért hagytál el engem ily' korán?"
Belül tudja, sosem jön majd válasz.

Mégis, minden éjjel ott ül felettük.
A rajzok, mind némán néznek ő rá,
Az idős hölgyre. Kegyetlen ítéletük:
Gyermeked vérben változott holttá.

Az utolsó rajzra veti a szemét…
A lap gyűrőtt, könnyekben ázott...
Ujjával simítja szülöttje nevét,
Kínjában átkoz minden napot.

S azon perceket, míg nélküle volt,
Míg nem ölelte át, nem fogta kezét,
Fájdalmasan üvölt, de miért csak most?
Hisz tán észre sem vette, amíg élt.

A rajzok mind beszélnek. De nem hallja.
Mind egy irányba mutatnak. Tudják.
De nem ismerte soha. Nem láthatja.
Túl távol áll tőle ama belső világ.

Hol háborúk dúlnak villámok, s a nap közt,
Hol gondolatok ragadnak, csak ki nem mondta,
Hol kárhozatra ítélnek minden oly eszközt,
Mely a világ erkölcsét nagy részben bontja.

A rajzok mind küzdenek. A festmények kiáltanak.
Jajveszékelésüktől könnyes e szülő arca.
S visszaadja őket mindjárt a mappának.
De véget nem érhet a színek örök harca.

Az utolsó rajz. Ama befejezetlen.
Mit egyszer elkezdett, s elfogyott a festék.
Folyik a küzdelem, de menthetetlen…
Erejüket világukból már mind felélték.

Vörösen izzik a papírra folyt vér,
Bocsánat kérő szavakat formálva.
Életét adta az utolsó alkotásért,
Bezárva egy örökélő mappába.