Hideg, havas helyek alatt
Könnyeknek tava fakadt,
Járok rajta.
Talpam visszacsillog.

Ezernyi emlék foszlánya
Kúszik lassacskán utána.
Félek tőlük.
Erővel visszafog.

Tükör alattam, mondd,
Mit látsz, szememben?
Fájdalmat.
Tükör alattam, mondd,
Elveszett tekintetemben
Az öntudat?

Befagy a jég, míg annyi láng
Olvasztaná, mind hiába.
Szívükben sötéten félelem ráng,
S én sosem leszek az oltalma.

Sarkam kopog.
Megannyi bűnt rejt.
Mind gonosz dolog,
Mit gyönge kezem ejt.

Gyűlölettel néz a hegyek orma,
Végső ítéletük kínokba láncolva,
Vergődni a halál utolsó napjáig,
Hogy a bűnös teste áldozatáig
Csak foszlányokban égjen el…
Mert kell, s mindent megérdemel.

Könnyekből született a tó,
S tóból vált tükörré. Látható.
S benne veszett el a lelkem.
Gonosszá vált elhagyott testem.
Most te is. Kérlek, gyűlölj!
Lásd át ami lettem.
Tán vágyam, hogy lassan megölj,
Hogy tetteim feledjem.

Újjászületnék, de többé nem lehet.
Zsákutcába vesztettem elmémet.
Pokol lángja zúdult rája,
Megszállta az ördög.
Hegy oldalba vár fejfája,
Elhunyt, mint egy vén dög.

Nem fáj már senkinek.
Kiapad lassan minden patak.
Egy emlék volt, de minek?
Már hátat fordítottak…

A mezők, a nap,
Virágok, s a pap
Beszéde és imája
A szél oltalma,
Az eső illata,
Gyermekek mosolya.
A holtak sikolya…
Vérüknek szaga…
Testüknek pora…
A végzet hajnala…