Minden nap egy újabb tükör,
Szemem előtt folyó képek.
Kések, sebeket tépnek föl,
Fertőzött porában hunyt emlékek.

Menekültem, én gyávaságom...
Sírba szökő éjeken át féltem.
Azt az egy cseppet még bánom,
De hogy felszáradna, kétlem.

Madarakat ma már hiába üldöznék,
Régi szelek elfújták minden daluk.
Most égek, mint elítélt, kivel közölték
Sors bírái, hogy bezártak a kapuk.

Csillagokon surranó égi jelek voltak.
Mint megannyiszor csodáltuk együtt.
S hogy élőként néztek ránk a holtak,
A sötétség közepén lámpás ült.

Megdörzsölték, elillant. Mesénknek vége.
Cikáznak gondolataink felhői közt
Apró porcikái: gondjaink férge...
Még mindíg keresem az eszközt:

Azt a pontot, melybe kapaszkodva
Egy asztalra teríteném eléd lelkem.
Azt a napot, melyre vágyakozva
Tudnám, hogy végre részed lettem.

Összegyúrnám az összes bolygót,
egy köpcsővel hajadba fújkálnám,
Csillagból csinálnék fülbevalót,
S a napot a nyakadba akasztanám.

Örök, rozsdás láncainkat
apró cafatokra tépném,
Mindent, mi most igába hajt,
Kalapáccsal széjjelverném.

Sose kérnék bocsánatot többé.
Nem várnám, hogy jöjj. Nem kéne már.
Csupán lelkem szakadt ketté…
Néma testem is eltűnni vár.

Visszabújok, cipzár fel.
Mint büszke sólyom - prédával.
Én vagyok, egy idegennel…
Örök harcban önmagával.