Érintés
2010.01.09. 00:12
A nap fáradt volt.
Kékre festett ég boltját
Haldokó szerelme
Vérével festette
Narancssárgásra át.
A lét hideg volt.
S létezéstelen arccal
Tekintett a sors vissza,
Hűvös árnyékából kibújva,
Dacolva az akarattal.
A táj elborult.
S minden, mint egy szőnyegről,
Egyszerre ugrott fel, mikor rázzák,
Az égbe hulltak a bokrok, a fák,
Az emberek, s a lelkek testükből…
Összeért egyszer csak a két vég.
Mint két kéz, kulcsolódik, csúszott
össze a vakító fény, s a sötétség.
S minden zajt hirtelen elnémított.
Némacsend. Majd égszakadás.
Sasmadarak tűzként hordták
Áldozatuk vérével ment az oltás,
Halál-éhségük nem titkolták.
Sűvített a csend, vakított a fény,
Hatalmas robbanás követte…
Egy rezzenet, s kihalt minden lény,
S itt ülünk most. Én, meg te.
|