Egy háromszög kellős közepén
Álló sötét alak: Ez vagyok én.
Jobbra, mit látok, balra ki lát,
Mögöttem az, ki nem karol át.

Szívem minden egyes dobbanása
Nagy lendülettel csak lökne hátra...
Visszasodor az emlék, de elhagytam,
Így lettem köztetek egymagam.

Gyenge a lábam, és nagy a tömeg,
Sodor az ár, hol kapaszkodom meg?
Mikor lehet végre vége a végnek?
Mikor, hogyha tüzek lét nélkül is égnek?

Fekszem a földön, az eget kémlelem,
Hullócsilag volt tán az egész életem.
Múló emlékek, semmi egyéb extra,
S köztetek bálnaként vetődtem a partra.

Láttuk, kívántunk, de elfeledtük már.
Hitünk minden este csak az imára vár,
De hiába, kihalt, mint a sivatagi élet:
Oly szárazon, siváron érhet véget.

S te? Téged hová szánt az ég?
Hogy e galambot nem engedtem még
Repülni a végtelenség tengerébe…
Illatos szellők szárnyán érkeztél ide.

Mint lelkem nyugtató dala,
csendült minden egyes szava:
Puha ujjaival hátamat simítva
nyugtatta torz lényem egész éjszaka.

Mint a vándor, a másik oldalon:
Hangjagyeit harapta dallamon,
Lantját szegezte kardként nyakához:
Akarattal lett hűtlen társához…

Mint Éva egykoron s minden lánya:
Tudás, az élet s minden vágya…
S köréfonta, mint kígyó az almafát,
hogy végül megfojtsa gyenge áldozatát.

Háromszög: Kapu, és bezárult.
Minden trió a végén elhalkult.
Hogy hová lettek a hajdani képek?
Fiam… Ezek mind elhalt emlékek.