Egy fehér szirmú virágszál,
Akár tündökölve: úgy simított
utolsó érintése. Emléke messzeszáll.
Pocsolyába lépett az elhagyott.

Talpuk összeért, s felül víz,
Alul vérbe torkollott: a sötétség...
Testéből egy, ujjaiból tíz,
Lelkét ketté hasította az üresség.

S mindkét kézben tőr lapul.
Szegezik egymásra ridegen.
Szemeikből vörös könny csordul,
A másik számukra idegen.

Késük hirtelen a tükörbe mártják,
S saját szívüket szúrja át mélyen.
Zokogva mégis csak magukat látják,
Kínnal haldokolni egymással szemben.

Egykoron egy volt, később már csak
Kézenfogva dalolálsztak futva
a reménytelenségbe… míg az utak
egyre repedeztek alattuk különválva.

Arca tele kosszal, mocsokkal,
S semmi büszkeség nem árad.
Szemben, a tisztaság szörnyet hal,
Gyermek, kiért életed adtad…

Oly hiába már, minden ének.
Ezek számára üres szavak.
Ütne, de öklei visszatérnek,
Csak saját csontjain csattannak.

Ez lett belőle: Egy tünet a mának.
Egy kórság, melyben a gonosz
akaratok hatalomhoz jutnak…
Míg mindent felemészt a bűz, s a kosz.