Rettegve állok. Görcsöl a halántékom.
Ereim duzzadnak, verejtékem csurog.
Hallom, ahogyan a sötétbe burkolózva,
A tükör túloldalán mély álmában szuszog
Ő, a megtestesült.

Inamba szál minden, mi bátorságnak hadereje.
Semmi nincs, mi kincs, mi idehúz többé.
Mint a madarak a fáról, ha lombját kavics éri:
Egy seregként kereket oldanak. S Vér nem válik vizzé…
Ki vele szembeszegült,

Mint akarat, s baljós dallama: Végét járja.
Éjszakánként keservesen sírt a gyáva,
Fájdalmáért örökké csak bosszút állva
Találta meg helyét, mint minden árva,
Ki odabent ült…

Félek, hogy visszatér. Nem tűnt messzire.
Mint járókelőt, egy pocsolyából kinyúló kar
magával rántja, s eltűnik… Tán örökre.
Senki sem hiányolja, kit már föld takar,
S hajdan az egekbe merült...

Arca sápadt, szeme a telihold, tekintete kés.
Nyakonszúr, és elvérzek lassan, érzem.
Gyenge voltam, sajnálom. Legyőzőtt, és
Nem hagytam itt rongyosra gyúrt emlékem.
Örök homályba került.