Meghalt a szó, ha párja nincsen,
könyörögtünk, a fény hadd égjen!
Minden nap megüt, újra és újra,
S mégegy hasadás volt minden óra.

Apró tenyerével körbefonta a napot,
A szél még fújt, majd elhallgatott,
Félve másztak elő sírjukból a holtak,
Gyászolva halálukat tiszteletet róttak.

Küzdött belül valami forró a jéggel,
S lávafolyam törte a páncélját széjjel.
Fájdalmas sikításban, szikrázó kacajjal
Ismét a sötétsgé lesz majd a diadal.

Torz nyulványok közt, bőrében rejlik
az igazság. Bár mások nem keresik,
Tudni kell, a határ egyre csak feszéjez,
De csak végszükségben nyúlj a fejszéhez.

Mint barnaság-foszlányok közt bújó
Gyönge valóság. Csak áhitozó
Tekintet, mely egyszer holtnak tekintett,
S feltámadott akkor az ősi lendület:

S jött a vihar, a pusztító,
Fájt a szép, s fájt a jó,
Ordítottak fodrai szoknyádnak,
S égtek levelei minden virágnak.

Tűzbe hát mindennel, mi egykoron szép volt,
Kemencébe a boldogsággal, mára csak egy folt
Az emlékek halovány polcán. Elmúlt.
Sosem tér vissza az igaz régmúlt.

Küzdenék ha lehetne,
akarnám, ha tudnám,
De nincs többé értelme,
harcom csak elbuknám.

Sírom felett állok, könnycsepp víz a lelkemre,
Szomja bársonyos ajkakra, gyengéd éritésükre
Sosem csitul, csak ha egyszer kifull,
S én leszek majd akkor az, ki kihull.

Az örökös körökből akkor már vége,
Kiszállok biztosan ha eljön az ideje,
De addig én leszek álmaid örzője,
Nem látod, nehogy szemeid égesse…

De ott leszek ha a vándor eltéved az útján,
Ott leszek, ha elesik, s nem segítik gondján,
Látni fogom mindíg, ha elhagyja mindenki,
Akkor is, ha örökké el kell majd búcsúzni.