Mikor az én mamám mesélt, mindíg mosolyt csalt arcomra. Szerettem a mamát. Talán ő volt az egyetlen, aki tényleg megértett.
Egyik nap az asztalnál ülve beszélgettünk a mamával. Azt mondta, különleges álma volt. Elmesélte, hogy egy évszámot látott álmában. Azt mondta, rendkívül valóságosnak tűnt, ahogy a kék égen a bárányfelhők egy hatalmas kettest, két nullát, és egy hatost formáltak. Fogalmam sem volt, mit jelenthet ez.
Nem is igazán foglalkoztam vele, hisz éppen egy kártyajáték kellős közepén voltunk, és nyerésre álltam. Azért így utólag elgondolkodtató. Jelenleg 2010-et írunk, és a mamám négy éve halott. Sokszor hiányzik. Sokat jut eszembe azóta is. Akárhányszor abban a városban járok, eszembejut, hogy milyen jó lenne, ha épp hozzá mennék, akárhányszor elmegyek ott a háza előtt, eszembe jut valamilyen emlék, amit vele éltem meg.
Még egyszer emlékszem, mesélt a kandalló előtt. Apámról mesélt, s az ő fiatal koráról. Mindíg megmosolyogtatott vele, mikor hallottam azokat a történeteket, hogy apámnak se volt azért szent élete régebben.
A mama… Ő volt az, akinek nem kellett elmondanom, mi jár a fejemben, ő tudta. Emlékszem, az első randevúm után is hozzá mentem először mesélni. Mindenre kiváncsi volt, minden apró részletet elmeséltem neki. A mama izgatottan hallgatta, és együtt nevettünk az apró hibákon amiket vétettem.
Én nagyon szerettem a nagymamámat. Mindíg elmondtam neki mindent. Minden apró titkomról tudott… És őt mindíg érdekelte.
Sokszor hiányzik a mama. Néha olyan jó lenne hinni. Hinni abban, hogy van élet a túlvilágon… Hinni abban, hogy egyszer még viszontláthatom. Szeretnék még beszélni vele… Elmesélném neki, hogy 4 év alatt mi történt. Ő lenne az az ember, aki biztos megértene, és biztos, hogy kiállna mellettem, még most is. Ő tudná, hogy mit tegyek.
Talán nem is számít annyira, hogy megmondja, most mit tegyek. Inkább az számít, hogy elmondhassam neki, hogy mi történt. Őt érdekelte, és őt érdekelné, és szeretném, hogy tudjon róla. Nem azért, hogy segítsen, hanem mert ő szeretné tudni. Mert látnám rajta, hogy nyugodtabb, hogy tudja, hogy mi lakik idebent.
Üres szív kong, gyengén kalapál. Az érzelmek hült helye némán sikolt. Egy üres folt markolt belé hatalmasan, mint az ázott eben, mely rázta a vizet, s gazdája belérúg még egyet, miért kellett lefröcskölnie…
A mamám nem rúgna, ő a kezét nyújtaná.
Igen, ilyenkor olyan jó lenne hinni. Ha a hitben élve látnám ahogy fentről őrzi minden álmom. Nyugodtabb lennék, hogy tudom, látja ahogy élek. Látja, hogy mi az, mi bánt…
Szeretnék hinni.