Szoba
2011.01.02. 15:37
Néhány fénycsóva vetült át
A poros redőny bordái közt,
S ott világította be a szobát,
Hol a legtöbb kacat rejtőzött.
...Egy poros dísztárgy, szennyes alsó,
Ólomkatonák, pár jegy a múltba,
Emlékek közt mélyen bújdosó
Régen lejárt antik falióra.
Néha még üt, kattan egyet,
Mintha levegőért zihálna...
Lépésenként halkan, sosem csörtet
Jajveszékelve, nem rohan már utána.
Hagyja, hogy a szél lassan,
De biztosan minden szemét elfújja,
Maradékát felette mind a láthatatlan,
S egy gondolat: ha az elme felfogja.
Nyikorog az ajtó, s kopog a nap.
Sugaraival körbeöleli a kilincset.
Hangja, éles fogával beleharap,
Letépi magáról a rozsdás bilincset.
Az ólomkatona felnéz, megrázza magát,
S az évek, mik ragadtak, nyomban elszállnak.
Hajóra száll, s a polcról az asztalra evez át.
A tó világít, s ők csak a vizen járnak.
A szekrényből kilépnek a ruhák sorra,
Hogy egy másik dimenzióba léphessenek.
Mindnek tiszta, nagykönyvben megírt sorsa,
Mégis várják, hogy egyszer kitörjenek.
Kitéphették összes lapját,
Tűzre vele! - S úgy gondolták,
Megérik az igazak napját...
Az első szikrát ők csiholták.
A sugár az ablakon, mi betévedt,
Egy nagyító az asztalon kint felejtve,
Minden, mit egy szobába összesepert.
|